A kriminálpszichológia nem csupán egy rendkívül izgalmas tudományág, ott van velünk a mindennapokban a képernyőkön, a könyvek és magazinok lapjain, szájról szájra terjedő városi legendák formájában. Hannibal Lecter karaktere generációtól függetlenül borzongást vált ki belőlünk, és mindannyiunkat érdekel, ki lehetett Hasfelmetsző Jack. A gyilkosságokat, eltűnéseket, szektákat és egyéb bizarr bűncselekményeket felgöngyölítő műsorok elképesztő népszerűségnek örvendenek, úgy tűnik, sose elég a profilalkotás, nyomozás és váratlan fordulatok izgalmából. Mint tudomány, a kriminálpszichológia a bűnelkövetéssel és bűnmegelőzéssel foglalkozik: mi áll a cselekmény hátterében, és mit lehet tenni a jövőben azért, hogy ne fordulhasson elő újból? Az miérteket az úgynevezett bűnözéselméletek írják le: biológiai, társadalmi, személyiségbeli okokra vezetik vissza a tetteket, amikről az újságban olvasunk, és reméljük, hogy minket elkerülnek. A modern elképzelések ötvözik ezeket a szempontokat, aminek hála egyre tisztábban látjuk, mi vezet bizonyos bűncselekményekhez.

A pszichoanalízis szülőatyja, Sigmund Freud szerint az emberi léleknek három összetevője van. Az Id, vagyis az ösztönös Én szimbolizál mindent, ami biológiai létünkből fakad: evés, alvás, szexualitás, agresszió. Az ösztönös énünk sosem nő fel: nem gondolja át, helyénvaló-e megtenni valamit, egyszerűen megy a saját elképzelései szerint, és teszi, ami jólesik. A Szuperego a lelkiismeretünk: ő sutyorogja a fülünkbe szüleink, tanáraink és más felnőttek hangján, hogy amit épp tenni készülünk, az helytelen, másokból rosszallást fog kiváltani. Az Ego az, aki középen áll, és igyekszik navigálni a „most-rögtön-akarom” Id és a mindent korlátozni igyekvő Szuperego között, hol az egyiknek, hol a másiknak engedve.

A pszichoanalitikus elképzelés alapján bármilyen nem elfogadott magatartás, így a bűnözés is az ösztönös én győzelme a lelkiismeret felett.

A késztetés teljesen megszállja a viselkedést, az elkövető nem képes racionálisan átgondolni a tettei következményeit, mert abban a kritikus pillanatban számára nincs más, csak az éhség, a félelem vagy az indulatok. Tipikus példa erre a kocsmai verekedés, ahol a felek sokszor nem is emlékeznek, tulajdonképpen min kaptak össze, csak azt tudják, hogy mindenáron kárt akarnak tenni a másikban.

A biológiából kiinduló elképzelések középpontjában gyakran áll az amigdala, ami egy kicsi, de annál jelentősebb része az emberi agynak, megfelelő működése ugyanis elengedhetetlen az egészséges érzelmi szabályozáshoz. Ideális esetben érzelmeink illeszkednek az adott helyzethez: félelem fog el minket, ha valaki késsel közelít felénk, örülünk, ha előléptetnek a munkahelyünkön, és meglepődünk, ha váratlan helyzettel találjuk szembe magunkat.

A szituációnak megfelelő érzelmek megélése nemcsak a mentális egészség, hanem a túlélés szempontjából is elengedhetetlen: ha nem érzünk félelmet egy számunkra veszélyes helyzetben, az könnyen a testi épségünkbe vagy akár az életünkbe kerülhet.

Ezért hát nagyon fontos, hogy az amigdala születéstől egészségesen fejlődjön és működjön – ennek a legbiztosabb módja, ha az ember stabil, szerető környezetben nő fel, ahol nem érik súlyos érzelmi megpróbáltatások.

Ha ez nem teljesül, a személy agresszívvá, mások iránt érzéketlenné válhat, valamint csökkenhet a természetes félelemérzete, így nem meglepő, hogy számos elmélet ehhez a szervhez köti az ellenséges viselkedés és az erőszakos bűncselekmények létrejöttét. A sérült érzelemszabályozó rendszer képtelen jelezni, hogy a helyzet, amit az ember fenyegetőnek hisz, valójában nem az: az a másik ember az utcán nem nézett kihívóan, a kasszás nem tett rosszindulatú megjegyzést, az utastárs nem direkt lépett az ember lábára. Vagy esetleg rosszul méri fel az erőviszonyokat, és belekever egy olyan helyzetbe, amiből sokkal nehezebb szabadulni, mint elsőre hittük.

Hans Eysenck személyiségelmélete szerint háromféle vonás határozza meg az ember természetét és viselkedését, ezek: nyitottság az emberekre és a külvilágra (extraverzió), érzelmi stabilitás (neuroticitás) és a másokra irányuló agresszió, ellenségesség (pszichoticizmus). Ezekkel a szempontokkal minden személy leírható, de mindenkinél egyéni, milyen mértékben jellemző rá egy-egy vonás. Az első két tényező, a nyitottság és az érzelmi kiegyensúlyozottság határozzák meg, az adott személy mennyire tanulékony, milyen fokon képes elsajátítani az írott és íratlan szabályokat, amelyek a társadalmat koordinálják.

Eysenck szerint a bűnelkövetőknél mindhárom faktor magas.

Ez persze nem azt jelenti, hogy barátságosság nagymértékben jellemző rájuk, a nyitottság ebben az esetben megmutatkozhat impulzív hajlamban, élménykeresésben, megbízhatatlanságban. Az érzelmi stabilitás alatt pedig a szorongás hiányát értjük.

A külvilág felé fordulás mértéke a kulcs, ha a társas szabályok elsajátításáról van szó. A túlzottan nagyfokú vagy alacsony nyitottság is akadályt jelent a tanulásban, mivel más-más idegrendszeri folyamatok révén, de meggátolják az embert abban, hogy magáévá tegye a törvényeket és szokásokat egyaránt. Bár nem minden tanulmány igazolta, Eysenck elmélete mégis egyedülálló, hiszen ez volt az első olyan elképzelés a bűnözésről, ami pszichológiai, biológiai és környezeti aspektusokat is figyelembe vett.

David Farrington ambiciózus ember: a London-vizsgálatként ismertté vált kutatásában nem kevesebb, mint 400 londoni fiút vetett alá évente pszichológiai vizsgálatoknak és interjúknak 8 és 32 éves koruk között, tehát rengeteg információ állt rendelkezésére egészen fiatalkoruktól kezdve a felnőtté válásukig. Farrington nagyszabású vizsgálatában feltérképezte azokat a tényezőket, amik leginkább képesek voltak bejósolni, később fog-e valaki bűncselekményt elkövetni vagy sem.
A 10 éves kor vízválasztónak bizonyult: a válás, a családi élet szétesése, az iskolai zűrök, valamint a jogsértést elkövető szülő vagy testvér eddig az életkorig jól előre jelezte a fiúk jogi kihágásait. A durva, kegyetlen fegyelmezés a szülők részéről hasonlóan megbízható előrejelző volt, nemcsak Farrington, hanem más kutatások szerint is. Bowlby, egy másik jelentős pszichológus a családon belüli elhanyagolás, elhagyatottság-érzés veszélyeit tárta fel. Megállapítása szerint a gyermek hosszabb elválása az anyától életének első 3-5 évében jelentősen elősegíti a másokkal nem törődő, ellenséges személyiségvonások kialakulását.

Megjósolhatjuk-e, hogy valaki, mondjuk egy fiatal gyermek, későbbi életében el fog követni valamilyen bűntettet? Biztosan nem lehet előre megmondani, hiszen a jelenség és maguk az elkövetők is túl komplexek ahhoz, hogy általánosításokat vonhassunk le. Ugyanakkor a hasonló kutatásoknak hála egyre gyarapodik az a tudás, aminek segítségével hatékonyabbá válhat a bűnmegelőzés, ez pedig a társadalmunk minden tagjának jó hír.

Drogcsempészet, betörés, adócsalás: bűnelkövetők akadnak a hírességek között is, ahogy az az alábbi galériából is kiderül: