„Nagyon fontos, hogy egy társadalom elismerje a művészi munkát” – Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője

Borítókép: „Nagyon fontos, hogy egy társadalom elismerje a művészi munkát” – Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője
A kortárs műveknek lehet pénzben kifejezhető értéke, a művészeknek nemzetközileg komolyan vehető karrierje – érvel az Unicredit Bank mecénás programja, a Korszakalkotók egyik zsűritagja. Topor Tündével beszélgettünk.

Mit kell tudnunk a Korszakalkotók programról? Miben tűnhet ki más mecénásprogramok közül?

A Korszakalkotók már nevével is jól jelzi, hogy nem a pályakezdő, hanem a pályájukon már önerőből is jelentős eredményeket elért művészek számára indította az Unicredit Bank. A program abban nyújt segítséget a nyerteseknek, hogy megvalósíthassák egy nagy tervüket, és ez új állomást jelenthessen a pályájukon; magasabb szintre léphetnek, és közben sokkal szélesebb körben szerezhetnek ismertséget. Tehát a Korszakalkotók nem tehetségkutató program, hanem már elindult karriereket segít egy-egy fontos projekt megvalósításában. A jelöltek kiválasztásánál fő szempont volt tehát nem csak az eddigi teljesítményük, hanem az is, hogy mit terveznek, mire költenék a megnyert 3 millió forintot.

Miért pont ezek a jelöltek kerültek be a Vizuális művészetek kategóriába?

Mert egyöntetűen őket, illetve az ő projektjeiket találta a zsűri olyannak, akik a legjobbak, és közben a legjobban meg tudják mozgatni a reménybeli szavazókat. Akik révén a kortárs művészet nem valami életidegen dologként jelenik meg a közönség előtt, hanem átélhetővé válik a kapcsolat a mindennapi élet és az alkotási folyamat között. A kiválasztás egyébként több fordulóban történt. Először újságírók, kulturális szakemberek segítségével kialakult egy elég hosszú lista, amiket a zsüritagok, megnézve a jelöltek egyperces bemutatkozó videóit, első körben még otthon leszűkítettek, majd egy közös zsűrizés után megszületett a döntés, hogy ki lesz az a 3 szereplő, akikre szavazni lehet, és akik között eldől a 3 millió forint sorsa. Nálunk, a vizuális művészetek kategóriában is nagyon erős volt a mezőny, és nagyon jó művészek mellett végülis Magyarósi Éva, Puklus Péter és Szalay Péter lett a befutó, pontosabban ők versenyezhetnek a közönség szavazataiért. Mindhárman sokoldalú művészek, akik nemzetközi eseményekre, szereplésekre is eljutottak már, következetesen építik a pályájukat, a műveik értéke egyre nő – nyilván banki környezetben ez sem utolsó szempont.

Ügyeltek-e tudatosan arra, hogy többféle jelölt legyen (például több szakterület, illetve férfiak és nők egyaránt képviseltessék magukat ebben a kategóriában)?

Túlzás, hogy ügyeltünk volna erre, de nagyon örültünk, amikor láttuk, hogy van köztük nő, aki egyébként 3 kisgyerek mellett is megtalálja a módját annak, hogy ne hagyja félbe az alkotó tevékenységet, és annak is örültünk, hogy a műfaji változatosság is meglett, hiszen mindhárom jelöltünk képzőművészként írható le, de Éva nemcsak fest és rajzol, hanem animációs filmeket készít, amikhez ő maga írja a szöveget, és díszletet is tervez (nemrég volt bemutatója Székesfehérváron), Puklus Péter olyan fotóművész, aki maga konstruálja meg azokat a tárgyakat, tárgyegyütteseket, amelyek a fotóin megjelennek. Az ő kiállítása most meg is tekinthető a Trafó Galériában. Szalay Péter pedig szobrász, de az ő művei egyáltalán nem hagyományos értelemben vett szobrok, hanem a mesterségesen előállított képződményektől a vicces szerkezetekig terjednek. Nem ritkán társadalmi, politikai felhangokkal.

Kapott-e ön ettől a programtól, a pályázóktól vagy a zsűritársaitól valami többet, mint amire eredetileg számított?

Igen, szuper ötlet volt, hogy egyperces videókban mutatkozzanak be a jelöltek. Minthogy az összes videót végignézte minden zsűritag, elég jól képbe kerültem a zene és a gasztronómia ágazatban is. Nagyon érdekes volt megtudni, hogy hogyan telepítenek vissza őshonos szőlőfajtákat a borászok, vagy hogy honnan szerzi be a kávét a barista. A zsűrizés maga is nagyon nagy élmény volt; jó volt látni milyen felelősséggel viseltet minden zsűritag az egész pályázat, illetve az egyes jelöltek iránt. És jó volt együtt lenni ennyi kedves, okos és vicces emberrel. És nagyon kellemes meglepetés volt a zsűrizés konstruktív hangulata, meg hogy mindig sikerült konszenzusra jutni.

Elő szokott-e fordulni, hogy egy fiatal képzőművész tanácsért folyamodik önhöz például önmenedzselés kérdésében? Mit mond ilyenkor?

Általában nem szokott, a fiatal képzőművészek tudják, hogy nem egy művészeti magazin szerkesztőjétől kell tanácsokat kérniük. A magazin majd akkor tud foglalkozni velük, ha már eljutottak valameddig a pályájukon. Erre, vagyis a pályakezdés megkönnyítésére ott van a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, illetve a galériák. Ha sikerül egy galériás érdeklődését felkelteniük, tőle kapják meg a személyre szabott tanácsokat. Én csak annyit javasolhatok nekik, hogy tanuljanak nyelvet, tájékozódjanak, járjanak kiállításokra itthon és külföldön is, és hát persze olvassák az Artmagazint, aminek rengeteg rovata, például a kortárs művészet fontos alakjait bemutató sorozatunk, vagy a külföldi tudósítások főként rájuk gondolva készülnek.

Meglátása szerint a mai, képzőművésznek készülő középiskolások tisztában vannak-e a lehetőségeikkel, ami például a megélhetést, a karrierre vonatkozó perspektívát illeti?

Erre azért nehéz válaszolni, mert az egész közeg, az, hogy egyáltalán milyen munkahelyek, milyen foglalkozások, milyen pénzkereseti formák vannak, olyan mértékű változáson ment keresztül az elmúlt időszakban, hogy a nagy fejvadász cégeken, vagy a munkaerőpiaccal foglalkozó kutatókon kívül nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy pontosan tisztában lehetnének a viszonyokkal. Ez nem csak elveszettséget jelenthet, hanem azt is, hogy sokkal személyre szabottabban lehet pályaíveket kialakítani, főleg ha ehhez olyan segítség is érkezik egy-egy fontos pillanatban, mint amilyen épp a Korszakalkotók program. Nagyon fontos, hogy egy társadalom elismerje a művészi munkát. Hiszen a művészek azok, akik előre gondolkodnak, akik megőrzik és továbbfejlesztik a közös tudást, és akik emiatt sokszor a létbizonytalanságot is vállalják. Más kérdés, hogy általában ők élvezik, amit csinálnak. A cél nyilván az lenne, hogy közelítődjön egymáshoz az, ha valaki sok pénzt keres, és az ha valaki élvezi azt a kreatív munkát, amit végez. Nevezhetjük ezt önmegvalósításnak is, ami persze pont attól válik művészetté, ha a tanulságait meg lehet osztani mindenkivel.

Ha önt kérdeznék a pályázók, hogy mire költsék a nyereményt (amennyiben nyernek), mást javasolna-e nekik?

Erre nagyon egyszerű a válasz: nem. Mindegyikük pontosan tisztában van már azzal, hogy merrefelé tart, és miben akar fejlődni, és mi az, ami a leginkább kiteljesítené az eddigi munkáját.

Önnek vannak otthon olyan fiatal művészektől vásárolt/kapott műtárgyai, akik azóta ismertek lettek a saját területükön?

Igen, nálam otthon szinte csak ilyen művek vannak. És nagyon fontosnak tartom, hogy aki megteheti, vásároljon kortárs műtárgyat. Tájékozódjon előtte valamennyire (de nyilván akkor is tájékozódik az ember, ha új mosógépet vesz), érdemes kiállításokra, tárlatvezetésekre járni és utána eldönteni mi az, ami tetszik, de garantáltan jól fognak járni. Nemcsak kitárul előttük egy új világ, nemcsak választ kapnak egy-egy problémájukra, hanem jó esetben annak is örülhetnek majd, hogy egyre többet ér, amire a pénzüket költötték. Képzelje el, mennyire örülnek most annak az embernek a gyerekei, vagy unokái aki megvette valamikor az akkor még alig ismert Csontváry Kosztka Tivadar valamelyik művét.