Barátnőm iskolájában a gyerekek félni kezdtek vietnámi társuktól. A húgom munkatársának anyukája elkezdett hónapokra bespájzolni kajából, hiszen „sosem lehet tudni”. Láttam az utcán megbántódott arcú kínait, mert az emberek nagy ívben kikerülték. Budapesten is kezdenek feltünedezni a szájmaszkok. Ismerőseim lemondták távol-keleti útjukat. A Nyugati aluljáróban ugyanakkor vidáman vásárolnak a kínai eladótól, családtagjaim a legnagyobb lelki nyugalommal utaznak Thaiföldre, és hallottam, ahogy valaki dühöngve szidalmazza a sok agymosott hülyét, aki bedől ennek a felfújt maszlagnak. A felfokozott hangulatot mindenesetre híven mutatja, hogy én – a médiában közepesen jártas létemre – úgy bedőltem egy lájkvadász kamuhírnek, miszerint országunkba is megérkezett a koronavírus rögvest magyar áldozatokat döntve a sírba, mint egy hablelkű kisgyerek.

Persze nehéz pánikolás nélkül megúszni, ha megnézzük a videókat a letakart holttestekről, és percenként utánaolvasunk, mi folyik Vuhanban. Egyre több ország menekíti ki állampolgárait a térségből, törlik a sporteseményeket, leállt az élet – a fele se tréfa. Ráadásul éppen elég halálos járványról szóló filmet láttunk már ahhoz, hogy ne tudjuk az események hatása alól kivonni magunkat: elég a Csernobil című sikersorozat gyanakvástriplázó hatására gondolni. Mi most összeszedtünk néhány információt a betegségről és annak körülményeiről, a hivatalos, mértéktartó sajtó iránymutatásait figyelembe véve; kattints a galériára!