Júliusban, ahogy a koronavírussal újonnan fertőzöttek napi száma ismét emelkedni kezdett Európában, ismét megjelentek a “koronavírus-partikról” szóló hírek. Először még márciusban hallottunk arról, hogy például Németországban több helyen is szerveztek - jellemzően egyetemisták - olyan bulikat, amelyeket így neveztek és amelyek szándékosan figyelmen kívül hagyták a járványügyi szabályokat (ne legyünk sokan egyszerre zárt helyen, tartsuk a távolságot, viseljünk maszkot). De a jelenség persze nem sajátosan német, és a legtöbb ezzel kapcsolatos hír természetesen az Egyesült Államokból jön, ahol a legtöbb igazolt fertőzés van a világon.

Július első két hetében a magyar sajtó is beszámolt két amerikai esetről - mindkettő olyan összejövetelekről szólt, ahol a cél állítólag kifejezetten a megfertőződés volt. Az első szerint egy 30 éves texasi férfi a kórházban, a halálos ágyán mondta el az orvosának, hogy egy COVID-buliban kapta el a fertőzést, ahová azért ment el, mert úgy gondolta, a vírus valójában nem létezik. A második hír pedig az Alabamai Egyetem hallgatói által szervezett állítólagos koronavírus-partikról szólt, ahol az volt a játékszabály, hogy a résztvevők által összedobott pénzt az nyeri meg, aki a leghamarabb fertőződik meg.

De vajon mi igaz ezekből a hírekből? Első körben érdemes észrevenni, hogy a sajtó többféle jelenséget is nevezett már koronavírus-partinak. Nagyon nem mindegy, hogy egy összejövetel kifejezett célja a vírus terjesztése-e vagy sem. Ha egyetemisták - kétségkívül nagyon felelőtlenül - házibulit rendeznek egy világjárvány közepén (ami minden bizonnyal megtörtént a világ minden országában), az nem ugyanaz az eset, mint amikor összeesküvés-hívők szándékosan meghívnak magukhoz igazolt fertőzötteket, hogy ellenőrizzék azt az elképzelésüket, hogy az egész járvány csak egy világméretű átverés - még akkor sem, ha ezt a házibulit maguk a szervezők COVID-partinak nevezik.

Az utóbbi hetekben ráadásul több újságíró utánajárt annak a kérdésnek is, hogy vajon tudunk-e bizonyítottan olyan esetről, amikor egy összejövetel célja kimondottan a vírus terjesztése volt.

Persze elvben nem kizárt, hogy valakik ilyen bulit rendezzenek - fizikailag ez nem lehetetlen -, viszont finoman szólva kérdéses, mi is volna az ilyen összejövetelek szervezőinek és résztvevőinek a motivációja. Ha még nem vagyok beteg, miért akarnék az lenni? Ha pedig az vagyok, miért akarnám a fertőzést másoknak is átadni?

Egy ilyen buli mögött a logika akár lehetne ugyanaz, mint az oltásellenes körökben gyakran népszerűsített bárányhimlőbuliknak: jobb túlesni a betegségen és ezzel védettséget szerezni, mint megvárni a védőoltást, ami a COVID esetében ki tudja, hogy mikorra készül el és mennyire lesz hatékony. Azonban a koronavírus még a jelen tudásunk alapján is sokkal kiszámíthatatlanabb és potenciálisan súlyosabb betegség, mint a bárányhimlő - ráadásul a bárányhimlő ellen van oltás, és azok a gyerekek, akik az oltás ellenére is megkapják a betegséget, bizonyítottan enyhébb tünetekkel vészelik azt át, mint azok, akiket nem oltottak be. Nem kérdés tehát, hogy szándékosan megfertőződni nagyon kockázatos lépés volna - tehát egy COVID-buli még jóval felelőtlenebb dolog lenne, mint az orvosok által egyébként egyöntetűen ellenjavalt bárányhimlőbulik.

De nézzük meg, mit tudunk mára a fentebb is említett esetekről! A 30 éves texasi férfi esete teljesen filmbeillő, a “halálos ágyán megtérő bűnös” történetének mai változata - persze ettől még könnyen lehetne igaz. Csakhogy a történet nem első kézből származik: az esetet a sajtónak elmesélő orvos, Jane Appleby egy ápolótól hallotta a történetet, de nem árulta el, hogy kitől. Nem véletlen, hogy a történetről beszámoló New York Times is hangsúlyozta, hogy nem sikerült egyértelműen igazolni, hogy az eset valóban megtörtént. Anélkül, hogy bárki jóhiszeműségét megkérdőjeleznénk az esettel kapcsolatban, annyi biztos, hogy ezt tényként, a koronavirus-partik létezését megerősítő történetként tálalni legalábbis nagy túlzás.

Hasonlóan gyanús az Alabamai Egyetem diákjai által szervezett bulik története is. Az ezek kapcsán először nyilatkozó hivatalos személy - Tuscaloosa település tűzoltóparancsnoka - csak annyit mondott, hogy vannak fiatalok, akik annak ellenére vettek részt bulikon, hogy tudták magukról, hogy betegek. A szándékos fertőzéssel és a fogadással kapcsolatos szálat a városi tanács egyik tagja, Sonya McKinstry hozta be, de a forrásait firtató kérdésekre nem válaszolt.

A történet több okból is gyanús. Legfőképpen azért, mert semmi értelme: elég nehézkesen lehetne kideríteni, hogy a buliban pontosan ki fertőződött meg “leghamarabb”, és ha mégis sikerülne, akkor is csak napokkal későbbre, hiszen ennyi idő, mire minden résztvevő tesztelteti magát. Néhány nappal McKinstry kijelentése után a helyi egészségügyi hatóság kiadott egy nyilatkozatot arról, hogy nem tudja megerősíteni az állitólagos koronavírus-partik létezéséről szóló információkat.

Másrészt mire a tanácsnok szavai elhangzottak, már hónapok óta éltek az amerikai társadalomban a koronavírus-partikról szóló pletykák, nem kis mértékben egyébként az álhíroldalak és az egymástól nagyon különböző eseteket egy kalap alá vevő, kattintásvadász szalagcímek hatására. Nem kérdés, hogy a sajtónak is elég nagy a felelőssége abban, hogy hiába cáfolják meg az ehhez hasonló pletykákat újra és újra, más formában mégis mindig újra felbukkannak.

Mi a tanulság? Először is az, hogy a koronavírus-partikról szóló híreket érdemes némi szkepszissel olvasnunk. Igen, vannak a világon felelőtlen emberek és olyanok is, akik butaságokat gondolnak. A koronavírus-járvány egy komoly és talán még soha nem tapasztalt helyzetet teremtett, sok félelmet, bizonytalanságot hozott elő belőlünk egyéni és társadalmi szinten is. Aligha érdemes ezt a helyzetet továbbrontanunk azzal, hogy igazolatlan pletykákkal borzoljuk egymás kedélyét.

az álhír nem tréfa: néha komoly következményei lesznek. Íme 5 példa a közelmúltból: