„Hát és ti haza tudtok-e jönni? Bolognában bezárták az iskolákat is.” Ez az üzenet pittyentett vasárnap este a telefonomon. Ültem a firenzei szállásunk szobájában, az ablakon túlról beszűrődött a lenti vendéglő ricsaja, nem beszélve a pizzaszagról. Jól elfáradtunk, egész nap jártuk a várost a lányommal, ezt kapta még karácsonyra tőlem: négy nap itáliai kiruccanást. Jól kitaláltuk, hogy milyen király lesz majd kicsit eljönni az otthoni télből az olasz tavaszba, meg persze látni Firenzét, kikapcsolódni, pihenni egy kicsit. Péntek délután, amikor híreket olvastam utoljára, szó sem volt arról, hogy Olaszországban bármi probléma volna. „Tessék?? Mi van??” – írtam vissza, és elkezdtem ráguglizni a hírekre.

Firenze: business as usual

A városban mi nem nagyon érzékeltünk akkor semmit. Néhány ember viselt maszkot, főleg a távol-keletiek, de amúgy semmi jele nem volt annak, hogy Olaszországban kezd gáz lenni. A dómba például nem jutottunk be, mert vagy két kilométeres sor állt előtte, az Uffizit meg se próbáltuk, de a kisebb múzeumokban is rendes tömeg volt, pedig hol van ez még a főszezontól! Szóval a magyar online sajtóból tudtam meg, hogy nagy a félelem odahaza.

Aztán másnap felhívott az édesanyám, hogy hogy vagyunk? Ilyen még szerintem sosem történt eddig, mióta felnőttem, nem egy aggódós típus… Aztán a férjem is, mások meg írtak sorban. Mi közben meg vonatra szálltunk hogy visszamenjünk Bolognába. Csak az ajtó mellett volt hely, velünk szemben ezer csomagját szorongatva riadt tekintetű hölgy ült. Arcán maszk, kezén gumikesztyű, szemében rémület. Mellettünk egy másik félóránként kézfertőtlenítővel törölgette át a kezét. Mi van itt?

Bolognában aztán már hamar látszott, hogy már kicsit parázósabb a hangulat. Meg akartuk nézni az etruszkokról szóló kiállítást, de erre a hétre itt minden múzeum bezárt. Meg a mozik is. Az iskolák is. Az egyetem is. A templomok még nem, ott is ragadtunk az egyik, egyébként kb. 13. században épültben egy misén. Amennyire tudok olaszul, a pap ezzel kezdte: nem tudjuk, meddig misézhetünk… Ilyenkor azért simán Boccaccio jut az ember eszébe, meg a pestis, főleg, ha egy olyan városban vagyunk, mint Bologna, ahol valahol a középkor végén megállt az idő, legalábbis ami az épített környezetet illeti.

Egyébként tök jó volt az idő, tényleg sütött a nap és tényleg virágoznak már ott a fák. Az utcán is volt élet, mert a gyerekeknek nem kellett suliba menni. Fociztak, bandáztak, élvezték a napfényt. Az egyetem közelében egy téren csomó egyetemistába is botlottunk, ők is élvezték azt, hogy már lehet kinn ülni, cigizni, sörözni. Arcmaszk? Na az nem volt itt senkin. Közben jött az sms a légitársaságtól, hogy lehet, hogy holnap törölnek járatokat. Majd szólnak, ha a miénket is. Kösz.

Úton haza

De aztán hazajöttünk. A reptéren elvileg nagy készültségnek kellett volna lennie, de ebből nem sokat láttunk. Itt, a bolognai reptéren már az emberek kábé ötöde viselt maszkot. Kiderült, hogy hányféle maszktípus van: nem csak a sima, arcra simuló zöld, hanem vannak sokkal profibbak is. Az egyik egy csőrre hasonlított, erről megint beugrott a pestis.

A beszállásra várva ismerősökbe is botlottunk, bolognai magyarokba. „Hazajövünk, mert minek maradjunk” – mondták. „Minden bezárt, és nincs kedvünk esetleg egy kórházba zárva tölteni a következő heteket.” Egyiküknek jól be volt kötve a torka. „Egyébként két hete torokgyulladásom van, nem tudom, beengednek-e az ellenőrzésen…” Mondjuk azt gondoltam én is, hogy ez problémás lehet, mert amikor jöttünk szombaton, mindenkit hőmérőztek belépéskor.

A repülő majdnem teljesen tömve volt. A beszállás körül elég feszült lett a hangulat, hogy akkor tényleg megyünk-e, még várni is kellett a felszállással valamiért, idegtépő. Az utaskísérőkön majdnem mind szájmaszk volt. Nagyon fura volt nézni ezeket az erősen sminkelt, leszorított frizurájú arcokat így maszkban. Villogott a szemük, azzal tudtak leginkább kommunikálni. Mintha ők is idegesebbek lettek volna, mindent felpakoltattak, aztán felszálláskor lehunyt szemmel, összeszorított szájjal ült előttünk az egyikük. Nem bírja a repülést? Vagy mi baja? Velünk egy sorban egy kisgyerek utazott, nyűgős, sírós, köhögős. Tudom, milyen gyerekkel utazni, nekem is van négy, de ezt az extra bibit most elengedtem volna.

Otthon, édes otthon

Mi lesz a budapesti reptéren? Hogy jutunk át? Nem nyomnak be karanténba? Mi lesz a bolognai magyar csajjal?

Hát az lett, hogy nem lett semmi. Mentünk a nyíl után, exit erre, aztán arra, és egyszer csak kinn voltunk. Senki semmit nem kérdezett, nem mérték a lázunk, nem volt semmiféle ellenőrzés. Helló Budapest! A reptéri busznál viszont valamiért három BKK ellenőr is állt, a csak erre a járatra érvényes jegyet le is pecsételték, el is tépték, mit lehessen tudni…

Még a bolognai reptérről írtam azért a főnökeimnek, hogy most jövünk haza, láttam a sok aggódó cikket, mi legyen, menjek-e másnap. A budapesti reptérről bedöcögő buszon ülve jött meg a válasz: a héten légyszi be ne tegyem a lábam a suliba, ahol dolgozom. És a fiam se, aki oda jár. Estére kiderült ugyanez a lányomnál is. Ma reggelre az is, hogy ő két hétre ki van zárva, illetve be itthonra. Most jött a másik két gyerekem tankerületétől a hivatalos levél: mindenki azonnal tegyen vallomást, hol voltunk az elmúlt két hétben.

Hogy elkaphattuk-e?

Nem tudom. Első firenzei szállásunkon egy kínai hölgy nyitott ajtót, minden felirat is kínaiul volt. Nem kérdeztük, vuhani-e? A buszon, vonaton csomó ember ült mellettünk, fogta meg a kapaszkodót előttünk. Ittunk kávét, ettünk sütit, pizzát. Sétáltunk, aztán repülőztünk. Dumáltunk a torokgyulladásos lánnyal, köhögött, tüsszögött mellettünk a kiscsávó.

Ki akartunk kapcsolni egy kicsit az itthoni világból – na, ez nem teljesen sikerült. Sőt, ez az elmúlt két nap elég nyomasztó lett így. Nem azért, mert félünk a betegségtől, hanem azért, mert akaratunkon kívül mi lettünk a leprások. A nemkívánatosak. Elég rossz ezt megélni, ilyenkor érzi át az ember, hogy milyen azoknak, akik folyton ebben az elutasításban élnek.

És nem tudom, mi lesz. Egy hét? Kettő? Elkaptuk? Nem? És a gyerekek? A szüleimhez azért nem megyek át. Ülünk itthon, most még buli. Kicsit ki akartunk szállni a mókuskerékből, de lehet, hogy ez most túl jól sikerült.