Helga lányom tizennégy éves, alacsony, sovány, félénk kislány. Évek óta töprengek azon, mégis mennyi veszély leselkedhet egy hozzá hasonló gyerekre, hisz az élet farkastörvényeire a szülőknek szinte lehetetlen felkészülniük. Helgát vadidegenek megállíthatják az utcán, hogy becsalják egy autóba, aberrált férfiak követelhetik tőle a közösségi oldalakon, hogy vegye le a pólóját. Ki sem látszottam tehát az aggodalomból, ezért mindig igyekeztem odafigyelni a lelki rezdüléseire, meghallgattam minden búját-baját, lehetőségeimhez képest sosem hagytam egyedül. Most viszont olyan dologgal szembesültem, amire egyrészt egyáltalán nem számítottam, másrészt nem tudom teljes biztonsággal eldönteni, túlreagálom-e, vagy tényleg határátlépés történt.

Helga szereti az iskolát. Szereti az osztályfőnökét, a tanárait, az osztálytársai elfogadják olyan kedves-félénk teremtésnek, amilyen. A legjobb barátnője Cili: igazi öribarik, sülve-főve együtt vannak, látástól vakulásig mindent közösen csinálnak. Nyári szünetben végiglátogatják a tanáraikat, az iskolaprogramokra muffint sütnek, mindig elviszik a leckét a hiányzóknak, online oktatás idején szívesen segítenek a kevésbé szorgalmas tanulóknak. Elbeszélgetnek a takarítókkal, a rendszergazdával, az iskolapszichológussal, tulajdonképpen bárkivel, aki a közvetlen környezetük „összetevője”.

De a kedvencük a fiatal portás.

Gergő két évvel ezelőtt érkezett a suliba. Alig lehet több huszonötnél, vicces, nagyszájú, melegszívű fiatalember. Helga lelkesen mesélt róla, hogy mennyire jófej: hogy nem akar örökké portás maradni, félbehagyta ugyan a műszaki egyetemet, mert pénzre volt szüksége, de hamarosan folytatja majd. Gergő azonnal megtalálta a hangot az általános iskolásokkal. A szünetekben komplett csapatok zsongták körbe, tanácsot kértek tőle, meséltek a problémáikról, panaszkodtak, dicsekedtek, viccelődtek. Gergő mindenkit meghallgatott, de Helgával és Cilivel mélyebb kapcsolata alakult ki, mint a többiekkel.

A két kislány odavolt a portásért. Osztályfőnökük, Zsuzsa néni is kedvelte a fiatalembert, semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy a gyerekek bemászkálnak a fülkéjébe, sőt, előfordult, hogy osztálykirándulásra is magával vitte a fiút. Helga és Cili hétvégén többször is meglátogatták Gergőt az agglegénylakásán, én magam küldtem neki süteményt, egyszer-kétszer az iskolában is találkoztam vele, és tréfás-irigyen mondtam, te nagyobb bizalmasa vagy a lányomnak, mint én…

A lányok online oktatás idején is be-bemászkáltak a suliba, hisz Gergő majdnem mindennap ott ücsörgött a portásfülkében. Néhány hete azonban Helga kicsit mintha megváltozott volna. Nem cserélték ki teljesen, de éreztem rajta valami halvány zavart, olyasféle anomáliát, amit korábban sosem érzékeltem. Először arra gondoltam, talán találkozott valakivel, egy fiúval, és kóstolgatja az új helyzetet. Finoman célozgattam rá, de olyan ismeretlenül kínos pillantással nézett rám, hogy megijedtem.

Kérdezgetni kezdtem, bántja-e valami, de folyamatosan tagadta, és inkább bezárkózott a szobájába. Ez annyira nem volt rá jellemző, hogy egyre komolyabban aggódtam. Végül úgy döntöttem, felhívom Cilit. Évek óta minden héten betoppant hozzánk teára, szendvicsre, sokszor itt is aludt nálunk. Cili a lányom másik fele, logikus volt, hogy nála tapogatózom először.

Felhívtam hát, és hebegve-habogva előadtam, miről van szó. Tud-e esetleg arról valamit, mi foglalkoztatja Helgát mostanában. Cili okos és komoly kislány, egyáltalán nem ijedt meg a kérdésektől. Elmesélte, hogy Gergő és Helga mostanában sokat messengereznek, és Gergő olyasmiket írt a lányomnak, amitől ő kínosan érezte magát. De ne aggódjak, már megbeszélték ezt, az ügy le van zárva.

Mondanom sem kell, Cili megnyugtatónak szánt szavai egyáltalán nem értek célt. Kérdeztem tőle, mégis miket írt a huszonöt éves portás az én tizennégy éves lányomnak, de nem tudta pontosan megmondani. Helga nem mutatta meg neki a levelezést, de egyáltalán nem volt ideges vagy feszült, amikor erről mesélt, így Cili biztos benne, hogy a világon semmi nem történt köztük. Félreértés az egész, és kész.

Még aznap este beléptem a lányom számítógépébe, és mivel szerencsére nem szokása kilépni a Facebookból, megtaláltam a levelezést.

Hosszú és intim üzenetváltások voltak. Helga hosszan lelkizett arról, milyen nehezen megy neki az online suli, mennyit szorong, és mennyire fél, hogy nem kerül be egy jó középiskolába. Gergő folyamatosan bíztatta, bizonygatta, hogy Helga mennyire okos, talpraesett gyerek, és hogy ő nem aggódik a jövője miatt egyetlen percig sem. Ártalmatlan, kedves mondatok voltak.

Helga már nemcsak okos volt, de helyes is: nemcsak talpraesett, de imádnivaló is: nemcsak „Helgi”, de „Nyuszifül” is. Néhány héttel ezelőtt írta le a sokszor annyira várt, de ezúttal inkább riasztó szót: szeretlek. Nagyon.

A lányom semmit nem válaszolt. Gergő két nap múlva reagált a hallgatásra: Halló! Ugye nem értettél félre? Helga válasza: ja, nem. Gergő hosszan, kapkodva kifejtette, hogy ő nem akar semmi rosszat, egyszerűen csak büszke „Nyuszifülre”, és nagyon kedveli. Az egész megfogalmazásmód úgy hatott, mintha egy érettebb nőnek, és nem egy általános iskolás lánynak címezte volna.

Helga ezután is válaszolgatott neki, de véget vetett a nagy lelki kitárulkozásoknak, sőt, Cilit is belevette a beszélgetésekbe. Gergő érezhetően visszafogta magát, udvarias lett és távolságtartó. Elmaradt a Nyuszifül, a büszke vagyok rád, az édes Helgi. A beszélgetések normálisabb hangnemben nem is folyhattak volna.

De az előzményeket nem lehetett meg nem történtté tenni.

Nem tudtam, mit tegyek. Gergő érezhetően átlépett egy határt. De ez már zaklatásnak minősül, vagy csak egy infantilis, ügyetlen lépés volt a részéről, amit maga is megbánt? Be kéne avatkoznom, vagy tegyek úgy, mintha nem tudnék róla? Hagynom kellene, hogy Helga intézze az életét? De vajon képes rá egy tizennégy éves lány, hogy egymaga rendezzen olyan ügyeket, amik ilyen nehezen megfoghatóak, mégis kellemetlenül érintik?

Végül egy este bementem a szobájába. Leültem az ágya szélére, és elmeséltem neki a beszélgetésemet Cilivel. Komoly, felnőttes volt az arca, nem pirult el, nem jött zavarba. Ne aggódj, anya, mondta végül, mi ezt már lezártuk Gergővel. Bementünk hozzá, Cili meg én, és akkor szóban is elmagyarázta, hogy félreérthettem valamit, nem akar tőlem semmi rosszat. Egyszerűen bír, jófejnek tart. Én pedig megmondtam neki, hogy ha ezentúl találkozunk, ne ölelgessen, és ne írjon „olyanokat”, akkor maradhatunk barátok. Kezet ráztunk, Cili elvágta. Minden rendben van.

Ne beszéljek Gergővel, kérdeztem. Rémülten megrázta a fejét. Légyszi ne! Mondom, hogy le van zárva! Meg tudom oldani! Ne égess le, anya!

Én pedig annyiban hagytam. Eldöntöttem, hogy bízni fogok benne. De azóta sem hagy nyugodni a kérdés, vajon jól tettem-e. Biztos teljesen őszinte volt velem a lányom? És ha igen: mi van, ha Gergőben most fordult át valami? Lehet, hogy futni hagytam egy szexuális zaklatót? Vagy egyszerűen csak hibázott, és ilyesmi soha többé nem fordul elő?

Filmek zaklatásról - amit mindenkinek látnia kell: