Testvérharc

Borítókép: Testvérharc
Mimi és Ábel a szülői esti mese után összebújnak egyikük ágyában és elalvás előtt még egy fél órát együtt lapozgatják a mesekönyvet.

Palkó és Bori esetében ez a jelenet elképzelhetetlen. Ők kizárólag akkor kerülnek önként testközelbe, ha verekszenek. A testvérviszonyról beszélgettünk Bárdos Katalin gyermekpszichológussal.

Min múlik az, hogy két testvér szereti egymást vagy csak a riválist látják a másikban?
Nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma helyzet, nincs két egyforma testvérkapcsolat. Az első példában, ha jól tudom, a lány az idősebb, a másikban a fiú. Ez már alapvető különbség. A kislány másolja az anyját, aki épp ilyen kedvesen és szeretetteljesen viselkedik vele (és az öccsével), mint ahogy ő továbbadja.
Törvényszerű, hogy ahol a fiú az idősebb, ott harc van 
a gyerekek között?
Szó sincs róla. Számtalan tényezőtől függ, milyenné válik egy testvérkapcsolat. De még egy pillanatra térjünk vissza az előző kérdésre: a szeretés is sokféle. Attól, hogy veszekednek, rivalizálnak, még nagyon is szerethetik egymást. Nem mindenki képes egyenletesen kimutatni az érzelmeit, ráadásul ezek az érzelmek fejlődnek, változnak, erősödnek, gyengülnek. Egy-egy jelenségből, szokásból nem kell messzemenő következtetéseket levonni. És főleg nem kell a negatív tendenciákra ráerősíteni például ilyen kérdésekkel: „Mondjátok, ti miért veszekedtek folyton? Nem szeretitek egymást?”
Minden normális szülő arra törekszik, hogy eleve megelőzze a gyerekei közötti féltékenység kialakulását. Mégis rengeteg az ebből eredő – akár a felnőttkorig is elnyúló – konfliktus.
Azt ma már mindenki tudja, hogy a kistestvér születésére – bármekkora is a nagy – együtt kell készülődni. Az egy éven aluli gyerekkel is lehet és kell erről beszélgetni, mert érti is, érzi is, miről van szó. Persze a nagyobb ettől függetlenül (a legkörültekintőbb felkészítés ellenére is!), szinte biztosan érezni fog féltékenységet, hiszen az egyeduralom elvesztését nehéz tudomásul vennie. Az újszülöttel sokkal többet foglalkoznak, ráadásul az anya szinte hozzá van nőve a picihez. Nem könnyű helyzet ez senkinek, sok türelemre van szükség ilyenkor.
Tényleg minden ekkor dől el? Vagy egy eleinte felhőtlen testvérviszony is elfajulhat később?
Nem dől el minden a kezdet kezdetén, de rontani később is lehet. Mint ahogy a nevelés minden területén, itt is nagyon sok múlik a szülőkön, az egész családon. Ha az egyik gyereket állandóan ajnározzák, agyondicsérik, a másik meg folyton csak szidást kap, akkor nincs min csodálkozni.
Mérjünk mindig egyenlő mércével?
Jaj, ne! Az a legrosszabb, ha kicentizzük a dolgokat, ha mindig mindenből egyenlően kapnak, hiszen ez éppen a fölösleges rivalizálást táplálja. Még ikrek esetén is az a célravezető, ha már abban is különböző egyéniségként kezeljük őket, hogy nem öltöztetjük őket egyforma ruhába.
Vannak nehéz helyzetek. Amikor például a nagyobbik gyerek leszáll a kicsi szintjére: gügyögni kezd ő is, csúszik-mászik, idegesítően utánozza a testvérét.
Ezt regressziónak hívjuk; ilyenkor gyakran épp azt akarja 
a nagyobb gyerek elérni, hogy vele is úgy foglalkozzunk, mint a testvérével. Ha kívánja, vegyük ölbe, mint egy kisbabát. De olyasmit ne mondjunk, hogy te már nagy fiú / nagy lány vagy, ezt te ne csináld. Bírjuk ki, el fog múlni. Mint ahogy azt is álljuk meg, hogy rendszeresen igazságot tegyünk a gyerekek vitájában. Döntsék el ők! Igaz, kialakulhatnak bizonyos erőviszonyok, ám az állandó igazságosztás félrenevel, félrevezet.
Bár ezt nem igazán lehet befolyásolni, mégis megkérdezem, mi a legszerencsésebb felállás? Két lány, két fiú, 
fiú – lány, lány – fiú avagy minél több, annál jobb?
Megint csak azt tudom mondani, hogy bármelyik felállás lehet tökéletesen jó, és lehet tökéletes kudarc. Sokszor egyébként a testvérek párharca kizárólag a szülőnek szól: az ő figyelmükért, szeretetükért folyik a küzdelem, s amint látótávolságon kívül kerülnek, az előbb még a húga karját kicsavaró báty és a fülrepesztően visító húg a legnagyobb békében tevékenykedik együtt. ı

Cikkünk szakértője: dr. Bárdos Katalin pszichológus, az I. Kerületi Nevelési Tanácsadó és Logopédiai Intézet igazgatója.
Szöveg: Betlen Katalin, fotó: Profimedia.hu
Éva magazin, 2009. október. Minden jog fenntartva.