Tény:többször annyi idegen szólítja le az embert az utcán gyerekkel, mint gyerek nélkül. Melyik anya nem érezte még úgy, hogy szeretne végre elmenni a közértbe anélkül, hogy bárki megállítaná? A néni örök. Nénik mindig is voltak. Bármikor, bárhol előlépnek önkéntes pótnagyivá, szakszervezetté, a kis védtelen árvák első számú képviseletévé. Ha kell, ha nem.

A néni, ahol tud, segít. Ez nem feltétlenül képez metszetet az „ahol kell” halmazával. A néni sohasem téved, ergó mindig igaza van. Vitának helye nincs. Miért? Mert a néninek is pont ekkora unokája van. Mert a néninek már érettségizik az unokája. Mert a néninek sajnos nincs unokája.

A nénihárító sapka
Amikor a néni először hajol a kicsi fölé, majd felteszi a nyálcsorgató kisiparosnak a kérdést, hogy „Hát nem fázik a kis buksid ilyen nagy szélben?” – nos ekkor az 1.0-ás, kezdő anya még elbizonytalanodik, kiveri a víz. Remegő kézzel előkotorja a gyerek fejfedőjét, majd a tornasorban helyét kissé késve elfoglaló diák arckifejezésével sebtiben pótolja a hiányt a gyereken, és megfogadja: sosem jön erre többet. Másnap már leellenőrzi a külső hőmérőt, és az időjárás-jelentés maradéktalan végighallgatása után meggyőződik róla, hogy a naptár ellenére hivatalosan is meleg van, és a szokásos, sapkátlan szettben tolja ki gyermekét az utcára, ám ezúttal ravasz: kerülőutat választ. Hiába. Ott is utoléri a végzet. Nem adja fel, és a harmadik napon végre túljár a nénik eszén: eleve sapkában prezentálja az örököst, ami józan eszének teljesen ellentmond ugyan, de egy néni kipipálva. A következőknek azonban van más ötlet is a tarsolyukban.
„Hát az öcsit hol hagytad, mit csinál?” – szólt egy ismerős nénitől a kérdés kétéves, akkor még nem beszélő lányomnak a villamoson. „Édesapám viseli gondját odahaza, míg én édesanyámmal osztozom a hétvégi nagybevásárlás terhén. És köszönöm kérdését, fivérem nagy valószínűség szerint épp most tölti meg tartalommal a puttonyt” – gondolta mélyen hallgató gyermekem magában, ám ebből a nénihez csak annyi jutott el, hogy „Otthon van”, az is az én számból, a gyereket aznap érő sokadik frusztrációt enyhítendő. De a néni újra szervál: „Na mi az, elvitte a cica a nyelved?” És mit tehet egy vérontást elkerülni vágyó, békés anya ilyenkor? Odatartja a másik arcát is. „El.”

Utcai GYIK
Elrágódtam hát azon, mit kellene tenni, ha az ember biztosra akar menni, hogy háborítatlanul járhasson gyermekével az utcán. Íme:
Először is szükséges egy túlélőcsomag, melynek tartalma a következő: 25 Celsius fokig sapka, sál és kesztyű, 25 fok fölött kalap és 60-as naptej. Lányoknak masni, pörgős szoknya, mindez rózsaszínben, különben jön a jajdeszépkisfiú. Fiúknak ugyanezen megfontolásból matchbox, ólomkatona, bőrfoci a kézbe. A menetfelszereléshez csatoljunk továbbá minimum egy darab kistestvért, hiány esetén valaki másé is megteszi, csak hogy elkerüljük a „szeretnél már kistesót?” hangzatú kihívást. Apukát is, ha van, ha nincs, mielőtt még rákérdeznének, hogy az ovis Mikulás volt-e az első férfi, akit látott a gyerek. A kiskorúakat feliratozzuk névtáblával, melyen a további kihallgatást megelőzendő szerepel az adott gyermek kora és óvodai jele. Még nem beszélő csemeték számára külön kifejleszteném a „Már csak naponta kétszer szopizom” és az „Igen, szeretek oviba járni” feliratú biztonsági kitűzőt. Két nemzedék rebegne érte hálát.

Szerző: Daniss-Bodó Eszter, Fotó: Europress
Ez a cikk az Éva egy régebbiszámában jelent meg.