Május 18-tól már megvásárolható a 2024-es nyári Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Tulajdonképpen teljes a szakmai egyetértés abban, hogy a testmozgás minden korcsoportban rendkívül hasznos, hovatovább nélkülözhetetlenül fontos. Hozzátartozik a fizikai és szellemi fejlődéshez. Rendszeressége, vagy éppen annak hiánya a gyermek egész életére vonatkozó következményekkel járhat, nem mellesleg a társas kapcsolatok fejlődését, elmélyülését segítheti. Mégis, a túlontúl nagy igények, vagy esetleges rossz rutinok egyrészről derékba törhetik a sport iránti szenvedélyt, másrészről próbára tehetik a szülő–gyerek viszonyt. A gyerekek sportolásával kapcsolatos kérdésekkel éppen ezért fordultunk Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológushoz, krízisterapeutához és sportkonzultánshoz, hogy segítsen tisztázni a határokat, és felismerni a lehetséges problémákat. Faludi fő szakterületei között szerepel a szorongás, a krízis és a sport pszichológiája. Hozzáértését jól példázza, hogy ő a háromszoros olimpiai aranyérmes kardvívó, Szilágyi Áron mentális felkészítője, továbbá számos élsportoló pszichológusaként dolgozik, együttműködve a szövetségekkel, az edzőkkel és természetesen a szülőkkel.

Faludi szerint a sportnak csak hasznos tulajdonságai vannak. Mozognia mindenkinek kellene, ami pláne egy gyereknél elengedhetetlen: „A kognitív fejlődésnek a mozgás az alapja. Ha a gyerekkori mozgásfejlődés kimarad, komoly kognitív problémák lehetnek, beleértve akár az értelmi diszfunkciókat.” Azt vallja, nincs alsó korhatár, mikor érdemes elkezdeni, mint ahogy abban sincs, hogy mikor érdemes abbahagyni: „Sajnos hazánkban komoly problémát jelent a túlsúly, a magas vérnyomás és egyéb keringési betegségek, de ezek mozgással, sportolással nagymértékben megelőzhetőek lehetnének. Akár hetven felett is, vagy egészen addig, amíg élünk, elengedhetetlen valamilyen szinten a mozgás.” Faludi úgy véli, a sport ráadásul jó közösséget tud kialakítani – olyan értékrenddel, ami megtartó erő lehet a sport mellett.

A másik végletre is van példa: egyes élethelyzetek túllépnek a kötelezőnek tartott testmozgáson, a heti három alkalmas – vagy akár napi szintű – hobbisporton. A gyerekünkről kiderülhet, hogy valójában él-hal egy bizonyos sportágért, és korosztályához mérten kiemelkedően jó benne, amiben oktatói, edzői is megerősítik. Ekkor merül fel lehetőségként az élsport, és ez jelentősen átrendezheti a családi dinamikákat, hiszen mind a sportolótól, mind a szüleitől rendkívül komoly erőfeszítéseket vár el.

Az élsport kevésbé egyértelmű választás, egy hagyományos napi rutinba semmiképp sem illeszthető be. Faludi szerint „ha az élsportot a gyerek élvezi, szereti, akarja csinálni, akkor egy lehetséges karrierút. Viszont akár egyéni, akár csoportsportágról beszélünk, egy közösség kell hozzá, hiszen a folyamat részesei lesznek a sportoló gyerek mellett a támogató szülők és az edzői is. Azt tartom ideálisnak, ha mindenki megőrzi a saját szerepkörét, azaz a szülő például nem válik edzővé. Szülőként fontos abban bízni, hogy ha átadjuk egy edzőnek a gyerekünket, akkor ő szakértelemmel fordul majd hozzá.” Ebben a formációban tehát a sport mindenképp egyfajta csapatjáték, amiben a szülőnek éppúgy részt kell vennie, mint a gyereknek, csak mindenkinek a saját szerepében maradva.

„Egy élsportoló gyereknek rendkívül kötött keretben kell mozognia, és egyáltalán az is kérdés, hogyan marad bármennyi szabadideje iskola, edzés, alvás és evés körforgásában. Ez az, amit tényleg csak akkor érdemes csinálni, ha valaki élvezi, de tulajdonképpen ugyanezt gondolom az összes szakmáról, karrierről” – vallja Faludi. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a sportolók is emberek, még a legsikeresebbek is: „Nagyon-nagyon sok nehéz periódus van, számos esetben éri őket kudarcélmény, sérülések, vagy bármi olyan esemény, ami nem ad sikerélményt vagy pozitív visszacsatolást. Ne feledjük, egy olimpiára például négy évig kell készülni, és ez nagyon nagy idő egy fiatal életében. Ha ma is, holnap is és holnapután is négyezer métert kell úsznom érte, akkor nem biztos, hogy minden egyes alkalommal eszembe jut, miért csinálom. Éppen ezért valami mindig kell, ami átlendít a nehéz periódusokon. Több lábon kell állni, tanulni, szabadidőt beiktatni, hogy az élet ne csak kizárólag erről szóljon.” Faludi szerint az élsport lehet nagyon jó, de megvannak a veszélyei, hogy felborul a családi harmónia: „Hatalmas áldozat egy szülőtől, hogy naponta hajnali négykor kel és viszi a gyereket az uszodába vagy a sportpályára. És ilyenkor ugyanezt kívánjuk a gyerektől is.”

Nagyon sok sportban sajnos a menedzser szerepet is be kell töltenie a szülőnek, de a szereptévesztésekből kavalkádok adódhatnak. „Az adott sport financiális része nem mindig biztosított, gondolok például a vitorlázásra vagy az autósportokra. Ezek komoly befektetést jelentenek a szülő részéről, nemcsak időben, hanem anyagilag is, így ezekben a szituációkban a menedzserség elengedhetetlen.” A szakember viszont bízik abban, hogy a gyerekek szólnak, ha nagyon úgy érzik, egyes szerepek túlontúl összefolynak. Szerinte jó példa annak jelzése, hogy nem szeretnék, ha apa kimenne a focimeccsre, mert frusztrálja őket a jelenléte. „Ilyen szituációkban természetesen szokott lenni sértődés, előjönnek a család működésében gondot okozó érzések. A mentális segítők, pszichológusok pont az ilyen helyzetekben tudnak segíteni. Abban, hogy az egészséges egyensúly valahogy megmaradjon, és mindenki jól tudja érezni magát a saját szerepkörében. Óhatatlan, hogy lesznek konfliktusok, de én abban hiszek, hogy ezeket mind-mind meg kell, és meg is lehet beszélni, méghozzá nem a gyerek feje fölött, hanem a gyerekkel együtt.”

Faludi ugyanakkor örömmel látja, hogy már nem csak akkor veszik igénybe a segítséget, amikor eleve baj van. A sportban most kezd elterjedni, hogy ezeknek a beszélgetéseknek lehet preventív jellege. A szakpszichológus szerint ezeket a megküzdéseket tanulja meg a gyerek, hogy aztán meg tudja oldani magának a problémákat: „Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy nagyon szívesen segítek, de nekem igazán az az érdekem, hogy ő legyen a saját maga kis pszichológusa, tehát tudja önmagát menedzselni. Most már olyannal is találkozom, hogy az edző hívja fel a figyelmemet valamire. Nem azt gondolja, hogy valamifajta riválisa vagyok, hanem a jelenlétemet segítségnek fogja fel a felkészülésben. Természetesen nem szólok bele a munkájába, és a szülőknek sem abban, hogyan kellene gyereket nevelni. Abban a részben viszont, amiben segítséget kérnek, természetesen ott vagyok, és segítek a megoldás felé terelni a helyzetet.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!