Karácsony és hanuka

2011. December 9.

Az egyik lakásban karácsony, a másikban hanuka. A lényeg a családi együttlét, a közös éneklés meg a sok ajándék.

Szerzőnk elmeséli, mi volt az oka annak, hogy gyerekkorában nem is ünnepelte a karácsonyt; mit hazudott erről az iskolában; és hogyan oldotta meg a dilemmát, ahogy felnőtt. Ti ismertek hasonló történetet?

--pagebreak--

Rég(nem)volt karácsonyok
A hetvenes években, általános iskolás koromban a karácsony már rég nem volt egyházi ünnep. Ennek legizgalmasabb bizonyítékát a Parlament kupolatermében figyelhettem meg: a csúcsdísz gyanánt a vörös csillagot viselő óriási fenyőfát. Az alig rejtőzködő ellentmondás akkoriban nem tűnt fel, de valószínűleg úgysem zavart volna. Hiszen természetessé vált, hogy a kis Jézus születését világnézetre és felekezetre való tekintet nélkül üljük meg: a karácsony a bejgli és az ajándékszerzés ünnepévé vált.

Azzal a szépséghibával, hogy a mi családunk szigorúan elzárkózott a megünneplésétől. A zsidóság erre nem mentség, de az édesapámban mégis maradt annyi az atyák szigorából, hogy megtagadja a favásárlás, ajándékozás és ünnepi étkezések karneváljában való részvételt, és minket is határozottan eltiltson tőle. Utólag gyanítom, hogy az elvek szilárdsága alustaság kis bűnével keveredett benne: nemcsak megfelelni akart felmenőinek, de meg is akarta úszni az egészet.
Így viszont, míg mindenki a fenyőfaünnep lázában égett, én kénytelen voltam úgy tenni, mintha velük lángolnék. Ha osztálytársaim a tűlevelek tartósságáról értekeztek, én voltam az első, aki hozzászólt atémához. Amikor Éva néni a téli szünet végeztével az osztály összes tagját sorra felállította, és elmondatta, ki mit kapott és milyen hangulatban teltek a szép napok, én készségesen beszámoltam a meg nem történt eseményekről; még dicséretet is kaptam szónoklatomért. Szerencsére ősszel van a születésnapom: az akkor kapott ajándékokat meséltem el a többieknek – úgy tettem, mintha a Jézuska hozta volna őket. Kínos volt. Kellemetlen. Örökké a lebukástól féltem, és jobb híján az előremenekülés taktikáját választottam: egyre vadabbakat füllentettem, tarkára színeztem arészleteket, és rettentően izzadtam, ha arra gondoltam, hogy egy osztálytárs esetleg látogatóba jön, és csodálkozva megkérdezi, hova lett a plafonig érő fa asok gyertyával. És hol a halkocsonya maradéka?

--pagebreak--

Mai hanukák
A nem létező gyertyák már rég elfogytak, a meg nem kapott ajándékok elfoszlottak vagy eltörtek volna mára. A karácsonytalanság kamaszkoromban agőgös kívülmaradás lehetőségét adta, mostanra meg az ellenkezőjébe fordult.
Van ugyanis két lányom.
Családunk ideológiai vezetője, a feleségem kapcsolatunk hajnalán kijelentette, hogy nem lehet csupa hétköznap közt élni, szükség van ünnepnapokra. Megpróbáltuk egységesíteni különböző családi hagyományainkat, és nyilván más-más okokból, akarácsonyt egyikünk sem védte meg. Én talán az apai örökséget szerettem volna megőrizni, esetleg egzotikus másságommal hivalkodtam kicsit, vagy csak megint – történetünk során nem először – a lustaság volt erősebb.
Így kezdtük megünnepelni a hanukát. Azt az ünnepet, amely karácsony táján jön el, gyertyagyújtással és ajándékozással jár, és egy csodára emlékezik. Azsidók Kr. e. 167-es, a szír-görög hatalom elleni szabadságharca (a Júda Makkábi-felkelés) után a lerombolt jeruzsálemi szentélyben újra imádkoztak, és csoda történt: az egy napra elég szent olaj nyolc napon át égett amécsesben. Ezért gyújtanak a zsidók mindennap eggyel több gyertyát, és ajándékoznak – figyelem! – nyolc napon át minden este valamit a gyerekeknek. Már megint a zsidók járnak jól.
A lányok azóta is élvezik az átmeneti zsidóságot, annál is inkább, mert a karácsonyról sem kell lemondaniuk – anyai nagymamájuknál bőven kárpótlódnak (vagyis még egy ajándékforrás nyílt meg), és ott legalább én is belekóstolhatok a többségi ünnep ízeibe. Otthon meg ahagyományőrzéssel kísérletezünk.

Télapó itt van
Nem megy könnyen: ünnep nélkül nőttem fel, eleinte ugyanolyan keveset tudtam a hanukáról, mint bárki más. Az első évben megismételtük a vörös csillagos karácsonyfa csodáját: érezvén, hogy nem volna szép egy gyertyagyújtással meg az ajándékok gyors átadás-átvételével letudni az áhítatot, magunk rögtönöztünk szertartást. És jobb ötlet híján a Télapó itt vant énekeltük, miközben – ahogy őseink kétezer év óta annyiszor – meggyújtottuk a hanukia (a kilencágú ünnepi gyertyatartó) első gyertyáját. A nulláról kezdtük, és azóta sem távolodtunk el tőle túlságosan. Beszereztünk egy daloskönyvet, beleolvastunk aszakirodalomba (melynek egy része a tudatlan újrakezdők számára íródott – és ez azt jelzi, talán nem vagyunk egyedül); és persze, rákattantunk a bölcs iratok legbővebb kincsestárára: az internet idevágó oldalaira.
De már más mozgatja az ünnepeket. Egyik lányom énekelni szeret meg gyertyát gyújtani. Másik lányom különös átalakuláson megy át mostanában. Egyre jobban érdeklik a zsidó szokások, ünnepek, ügyek. Kérdezget, a netet bogarássza, barátokat keres az új szenvedélyhez. A legutóbbi hanuka idején ő mondta az áldást.
A nagypapája – az én apukám – meg büszkén nézte őt.

Szerző:Sas Sándor, fotó: Zimmermann Zsolt, Jágfai Eszter. Ez a cikk a 2010. decemberi Évában jelent meg először. Minden jog fenntartva.