Viszonylag nehéz megfogni ezt a témát, mégis úgy gondolom elengedhetetlenül fontos. Nem csak azért nehéz, mert elképzelhetetlen számú variációja lehet a mostohaszülőségnek, ahogy számtalan eltérő sors is van a világon. Hanem többek között azért is, mert nem tudod kinek a szemszögéből érdemes megközelíteni, ugyanis nem bújhatsz csettintésre mások bőrébe. Sokat gondolkodtam rajta, hogy pontokba szedve, könnyen olvashatóvá teszem a véleményem, de más mellett döntöttem: a nehezebb út mellett. Mert, hogy úgy határoztam, így harminc éves fejjel, hogy annak a kislánynak a bőrébe bújok, aki egykor voltam, és megkérdezem, hogy milyennek látta az ő szemével a gyerekkort és milyennek látja most, amikor felnőttként nap mint nap idegen emberek szavaznak neki bizalmat és engednek neki betekintést az életükbe.

Ha már ez van, hozd ki belőle a legjobbat!

Szülőként óriási nyomás van rajtad egy ilyen helyzetben, mert nem elég, hogy valaki, vagy valami miatt hirtelen romba dőlt az addigi életed, de nem teheted meg, hogy csendben nyalogatod a sebeidet: hiszen neked gyereked van! Valaki, akit te hoztál létre és vállaltad érte a felelősséget, történjék bármi is. Az én esetemben ez az időszak a lehető legnyugodtabban zajlott. Legalábbis nem érzékeltem belőle többet, mint amit egy átlag öt évesnek kéne. A szüleim közös megegyezéssel és egyetértéssel választották a szétválást és próbálták szem előtt tartani, hogy mi a legjobb nekem. Persze ezt akkor, amikor benne voltak a kellős közepében még nem tudhatták, csak az évek cáfolhatták vagy igazolhatták majd őket. Ugyan nem maradtam szó szerint apa nélkül, mégis keletkezett egy űr, amit idővel minden nő megpróbál betölteni, kisebb-nagyobb sikerrel. Akkor még nem értettem, most már tisztán látom, hogy édesanyám mennyi áldozatot hozott a nyugalmunkért, azért hogy nekem ne váljon értéktelenné és elérhetetlenné az apa fogalma. Nem hajszolta fejvesztve a szerelmet, nem látta bele minden férfiba a „megmentőnket”, hanem tette a dolgát: felépítette újra önmagát, keményen dolgozott, elkezdett építeni valami olyasmit, amit ma karriernek hívunk, és nem utolsó sorban engem szeretett és nevelt. Aztán bekövetkezett a döntő fordulat és megismerkedett egy igazán klassz fickóval.

Beilleszkedés, avagy az egymáshoz csiszolódás időszaka

Egy teljesen idegen, új embert bevonni az addigi hétköznapjainkba, nyilván nem volt gyerekjáték egyik fél számára sem. Új jövevényként rá kell hangolódnod a család többi tagjára, meg kell magad ismertetni és kedveltetni. Miközben folyton úgy érezheted, ez hatalmas falat neked és nem lehetsz biztos benne, hogy képes vagy felvállalni, felnevelni egy ismeretlen gyereket. De hogyan lehet ezt az időszakot jól átvészelni? Esetünkben nagyon rengeteget segített mindannyiunk részéről a lazaság, a humor és a játékosság. Úgy gondolom az a jó, ha felnőttként sikerül elérned, hogy a fogadott gyermek bizalommal legyen feléd. Ezt pedig nem lehet akárhogyan elérni, csakis nagyon sok odafigyeléssel. Ahogy most látom, sokan ott rontják el, hogy túl gyorsan akarnak haladni és mindenáron meg akarnak felelni a gyereknek. Pedig egyáltalán nem szabadna ebbe a hibába esni, mert egy idő után már teljesen el is lehet veszteni a kontrollt magunk felett. A gyerek bizalmához nem mindenféle kacat ajándékozásával, vagy jófejkedéssel vezet az út, hanem csakis azzal, ha önmagunkat adjuk és őszintén kivesszük a részünket azokból a dolgokból, amelyeket amúgy is szívesen csinálnánk. Mire gondolok? Ha például szívesen kirándulunk, legózunk, játszunk, vagy bármit, amit közösen lehet művelni és a gyerek is örömét leli benne az egy szuper lépés. Nekem rengeteg kiskori élményem van arról, ahogy az újdonsült apukámmal bohóckodtunk. Gyerekszemmel nem egy másik apát azonosítasz az új családtagban, hanem játszópartnert, barátot látsz benne. Ha a felnőtt partner ebben, már meg is alapozta a jövőbeli jó kapcsolatotokat.

Fárasztó dolog a megfelelés, de megéri!

Ha sikerült beilleszkedni és egy ideje már működő családot tudhatunk is magunkénak, akkor is mindig lesznek buktatók a felnőtt-nevelt gyerek kapcsolatban. Ahogy a gyerek elkezd felcseperedni, úgy nyílik ki a világ a szeme előtt és megkérdőjelez minden döntést, elképzelést, amit a boldogulása érdekében hozol szülőként. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mi igen stabil alapokat teremtettünk a kapcsolatunknak a tini korszakot megelőzően, így az alappillérek nehezen ugyan, de állták a sarat. Azoknak kemény dolga van, ha pont ebben az időszakban kapcsolódnak be egy gyerek életébe és kezdenek el mindent a nulláról felépíteni, legyenek akár nők vagy férfiak. Akármilyen jónak és rengetegnek is érzed azt az erőt, amit eddig belefektettél a gyereknevelésbe, minden percben úgy érezheted, nem bírod tovább. De van tovább és ki kell tartani!

Visszanézve fontos dolognak tartom, hogy egyik szülőm sem várta el tőlem az „apa” megszólítást és hogy mostohaapám sosem juttatta kifejezésre, hogy apaként kéne rá tekintenem. Azt gondolhatnánk, hogy ez nem igazán segíti elő a tekintély kivívását, pedig épp ellenkezőleg: nagyon is hozzátesz ahhoz, hiszen nincs kőbe vésve olyasmi, ami a gyerek akaratán esetleg kívül eshet. Ettől még semmi nem garantálja, hogy nem hangzanak el azok a klisészerű mondatok, mint „te nem vagy az apám!”, vagy „utállak, és te amúgy sem mondhatod meg, mit csináljak!” A legjobb, amit ilyenkor tehetsz kedves szülő, hogy nem veszel róla tudomást. Legalábbis nem sértődsz vérig látványosan, de azért partnerként kommunikálsz a neked nem tetsző stílusról. Nem sok ilyenben volt részem, csak néha tört rám a fölösleges lázadás, a többit megtartottam magamnak, vagy a naplómnak, amin így visszaolvasva nagyot kacarászok ennyi év távlatából. Nem voltak többek ezek, mint azok a sértések, bántások, amelyek egy rendes szülőnek is kijárnak nagy valószínűséggel, csak ebben a kontextusban nagyobbat képesek ütni. Türelemmel, kitartással, megfelelő kétoldalú kommunikációval és őszinte szeretettel minden konfliktust képes leszel rendbe hozni, csak ne add fel!

Szülő = szülő, gyerek = gyerek

Mintha csak a sajátod lenne! Anyukám viccelődik sokat azon, ha a nevelőapámhoz hasonló reakcióm, véleményem van valamiről: „na ezt vajon kitől tanultad, mert nem tőlem az biztos!”- jegyzi meg ilyenkor. És valóban, a hosszú évek alatt annyi mintát, viselkedést, normát vesz fel magára az ember, amennyit nem szégyell. Részemről úgy vagyok vele, hogy minél több értéket tudhatok magaménak, annyival több vagyok. Általában azzal is tisztában vagyok, hogy melyiket kitől tanultam, sajátítottam el, de vannak olyanok is, amik észrevétlenül épültek be a személyiségembe. Az évek során rengeteg történet fűződött kettőnk kapcsolatához, vannak köztük jók és kevésbé kellemesek is. De mind kellett ahhoz, hogy ma az lehessek, aki vagyok. Sokszor voltunk „két dudás egy csárdában”, de mindig sikerült dűlőre jutnunk. Mindig is voltak olyan dolgok, amelyekkel gyerekként nem értettem egyet, és vannak most is felnőttként, de nagyon lényeges, hogy minden életszakaszban hangot adhattam a nemtetszésemnek, vagy eltérő gondolataimnak. Az idők alatt teljesen természetessé vált, hogy a nevelőapám lánya (is) vagyok, és hogy ő a másik apukám. Akik csak most ismerkednek meg velünk, már nem látják a különbséget, mi meg persze nem is teszünk az ellenkezőjéről említést. Ha a felnőtt és a gyerek is partner ebben a végtelennek tűnő, ámde csodálatos folyamatban, az évek múlásával eltűnnek a társadalom nevesítette határok.

Semmire nincs életre szóló garancia. Amikor összekötjük valakivel az életünket, a legjobb ismereteink és legvágyottabb reményeink szerint tesszük. Ha azonban az idő, változásokat hoz, nem biztos, hogy homokba kell dugnunk a fejünket. Sőt, nagyon keményen kell harcolnunk, dolgoznunk, menetelnünk azért, amiről úgy véljük, jobb dolgokat hozhat elénk! Egy ilyen döntés és töretlen munka eredményeként mondhatom el én magamról, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt és hogy talán így sokkal többet adtak nekem a szüleim, mintha megmaradtak volna a kétes kimenetelű kiinduló állapotban. Remélem ma is léteznek bátor szülők és kitartó apa- és anyajelöltek, akik neki mernek vágni ennek a nagyszerű, közös utazásnak!

Az eredeti cikk az évamagazin.hu-n jelent meg.