Hétfő

Vasárnap este kijelentem P.-nek, hogy véleményem szerint az iskolába való visszatérés valószínűsége egyenlő a nullával, holott tudom, hogy szándékosan tévedek. A kormányzati kommunikáció nyilvánvalóvá tette, ezúttal nincs hátraarc, most már végigcsinálják, tessék libasorba rendeződni és tapsra menetelni, emberek. Mégis elképzelhetetlen a reggel, dünnyögöm magamban, miközben a táskámba pakolászok, skizofrén helyzet, szorongok és lelkesedem, de egyik érzésre se tudok igazán koncentrálni. L., a húgom szerint egyértelműen örülnöm kellene, a tréninggatya-póló kombó helyett végre rávethetem magam elárvult gardróbomra. Ez is az öröm egy formája, igaza van.

November. A hónap, amióta nem tanítottam élőben. Most május van. Virtuális életet álmodtunk egy Mátrix-kapszulában fél éven át. Evickéltünk, fuldokoltunk, lubickoltunk a digitális technológiában. Mikor hogy. Igaz, kényszerűségből, de megismertük a nagyobb szabadságot és a kevesebb ellenőrzést, cserébe a közösségi élmények töpörödésével fizettünk. Az iskolába járás ugyanis nemcsak feladat és nyűg, nemcsak mimikri és kamuflázs, de igazi társas program is, ami a tanulás mellett folyosói hancúrozást, vécében dohányzást, tanáriban zajló beszélgetéseket, padban sugdolózásokat, és egyéb kapcsolati tőkét kovácsoló rítusokat is takar. Ha van bármi értelme öt hétre visszatérni ezekbe a böhöm - és nemegyszer sivár épületekbe-, akkor csakis az utóbbiért érdemes.

Megfogadom L. tanácsát, és kicsípem magam. Minden bizonytalanságom ellenére olyan belépni a kapun, mintha a múlt héten tettem volna meg utoljára, és a folyosót ellepő gimis hadsereg se tűnik távoli bolygóról érkezett entitásnak. Olyanok inkább, mint egy varázsos, bár furcsa vásári forgatag, elmenne a jelenet a velencei karnevál kísérletifilmes feldolgozásának is. A kollégák is vigyorognak, a maszkot az álluk alá tolták vagy zsebre gyűrték, úgy tűnik, alapvetően mindenki boldog, amiért emberi arcokat lát maga körül.

Koptatom a jól ismert lépcsőket. Második emelet, én valamilyen okból harmadiknak hívom, át is vette tőlem egy-két kolléga. Tizenegyedik osztály. Huszonvalahány fej egyetlen vaskos, fáradt testen. Hiányzik két fő. Az egyik fej lefogyott, a másik meghízott, látok lilára festett hajat a megszokott barna helyén, szoknyát azon a lányon, aki korábban csak rongyos farmert volt hajlandó felhúzni.

Fáradtak vagyunk, mondja egy lány. Minek kellett visszajönni?

Tíz perc beszélgetés után egy kicsit felengednek, kiderül, hogy azért jó is van ebben a fránya földi létben. Például a barátaiknak örülnek.

"Nekünk sem elég a cset, hiába hiszik azt a felnőttek." - veti oda, azaz ide egy lány barátságtalanul.

A dogáktól mindenki fél. Ezen a héten három dolgozatot jelentettek be nekik. Nem mindenki tesz azért, hogy a súlyos napok könnyebbé váljanak. Egyáltalán nem lepne meg, ha a következő pillanatban felharsanna a We don’t Need No Education, láttam is valakin egy Pink Floyd-pólót a szünetben.

A következő csoportnál pont fordítva működik a dinamika. Amikor belépek az osztályba, mindenki lelkes és nevetgél, az egyik lánytól még egy naptárat is kapok ajándékba, de a kérdéseknél megfagynak a mosolyok, mint a megsérült virágok. Produkálják a kapunyitási pánik összes tünetét. Nem akarnak itt lenni. Jó látni egymást, márciusban még nagyon beolvadtak volna a közösségbe, de az utolsó hetekben csak a kuckóikba vágynak vissza, hogy zavartalanul alhassák tavaszi álmukat. Megkínálnám őket egy kis mézzel, de sajnos kifogyott a csuprom. Nehéz kitalálni épeszű feladatot ebben a helyzetben. Írjatok egy fogalmazást a vírusról, mondom végül bölcsen. Közben lehet zenét hallgatni.

Kedd

Rutinosan zakatoló második nap. Előző este kitaláltam, hogy korona-emlékfalat kell csinálni. Mindenki, aki szeretne, írjon egy mondatot arról, mit jelent neki a vírus, és tűzze fel a közösségi totemoszlopra. Egész pofás ötlet traumafeldolgozáshoz. Nincsenek illúzióim, hogy a rosszkedv azonnal menekülőre fogja, de legalább tettem valamit azon kívül, hogy látványosan sajnálkozom.

Átlapozom az előző napi fogalmazásokat. Néhány cím kommentár nélkül: Unom a vírust. Összeesküvés lenne csupán? Vírus, akár a szerelem. A nap, ami nem gondoltuk, hogy bekövetkezik. Valami új.

Új. Mintha foszlányokban éledezne a lét odabent. Csoportmunka alatt a kilencedikesek storyboardot rajzolnak egy Karinthy-novellához, és közben úgy röhögnek, mintha már túl volnának mindenen. Egyik kolléganőmmel lyukas órában kimegyünk a főzelékeshez, és észrevesszük, hogyan szikrázik a rákospalotai tavasz. A belső terek kihaltak, a teraszokon üldögélnek néhányan.

Szociológiai (?) közhely, hogy az iskola az egész emberi társadalom játékszabályait modellálja: taposómalomban lehetetlen magasztos eszmék lázában égni, inkább könyöklünk meg veszekszünk meg barikádokat építünk meg büntetünk. És gyanakszunk. Elhisszük a Virág elvtárs-féle paradoxont, hogy az a gyanús, ami nem gyanús.

Képtelen lennék most felemelően bárgyú coelhói gondolatokra. Rosszkedvem van, azt hiszem. Még a mélyzöld májusból is baljós jeleket olvasok ki.

Két óra múlva visszatér a világ rendjébe vetett hitem. Megtalálom elvesztett pendrive-omat a mosdó szélén, a hazafele-buszon ügyetlenül kirántott fülbevalómat pedig pont a leszállás előtt találja meg egy utas. Mégis van optimista végkicsengés!

Csütörtök

Rendhagyóan indul a nap, az oltási láz ugyanis elérte a sulit. Alig van diák. Céltalanul és álmosan lézengünk a folyosókon, régi tablóképeket nézegetünk, a szomorú tekintetű, láncdohányos exighelyettes fiatal mediterrán szépségként tekint le a falról, akár egy gőgös görög istennő. Az órák sziszüphoszi sziklákként görögnek. Igyekszem tovább csillogtatni empatikus oldalamat, de nincs kinek. Tanácstalanul méregetjük egymást a tanulókkal, mintha túlélők lennénk valami posztapokaliptikus zombifilmben. Nem tudom, mi történne, ha tényleg beözönlene egy falka élőhalott, de olyan enerváltak és ellustultak lettünk a karanténban, hogy egy lyukas garast nem adnék az életünkért. Próbálok megértően viszonyulni a szerzett lelki korlátokhoz. Ez van.

Hogy a disztópikus vízió okozta szorongást legyőzzem, a szünetben az igazgatóval megnézzük a korona-emlékfalnak kiszemelt érettségi fát. Gombostűvel lehet majd rögzíteni rajta az üzeneteket. Á. kicsit tart a nyomdafestéket nem tűrő mondatoktól, de aztán bevallja, hogy a karantént ők se tudnák a „szopás” szónál ékesszólóbban jellemezni. Kicsit bizakodóbb leszek. Mire vége a tanévnek, remélhetőleg betelik a műfácska szép színes papírokkal. A „szopás” sok helyen szerepelni fog, semmi kétség, de biztos fel-felbukkannak ígéretesebb csírák is. Remény, példának okáért. Küzdj! Bízva bízzál! Vagy valami hasonló.

(Szerdán és pénteken nem dolgozom az iskolában, így sajnos nem tudom megírni, hogyan zárult a hét. Az újságírói képzeletnek helye ezúttal nincs, a beszámolónak ugyanis van az az idegesítő tulajdonsága, hogy csak arról szólhat, ami tényleg megtörtént.)

A lenti galériánkban megmutatjuk, hogy milyen egy nap az iskolában a világ különböző tájain.