Hangos, temperamentumos családommal egy percet sem lehetett unatkozni. Jártuk a hegyeket, napoztunk a tengerparton, vagy csak a kis erdőszéli telken dézsmáltuk az epret testvéremmel és unokatestvéreimmel.

Már három éve nem jártam Bulgáriában, és rettenetesen hiányzik. A levegő illata, az ételek, az életmód. Rengeteget próbálkoztunk
a teherbe eséssel, és közben nem mertük vállalni az utat a férjemmel. Az aggódással teli időszak után megszületett a kislányunk, Lili. A nagymamám, aki túl van egy daganaton, egy infarktuson és mindenféle komoly betegségen, felkerekedett, hogy lássa az ő kis dédunokáját. Amíg itt volt, nagyrészt nálunk lakott. Mindennek örült, mint egy kisgyerek. Éppúgy megcsodált egy szépen nyírt bokrot vagy egy különleges virágot, mint a nagyszerű látnivalókat Budapesten. Amikor elment, a kicsi lányom egy napig nem találta a helyét, és tekintetével pásztázta a lakást, hogy merre lehet.

Kellett egy lány is
A nagymamám 1931-ben született egy hegyvidéki bolgár kisvárosban, Szamokovban, nem messze a Musszalától, Bulgária legmagasabb pontjától. Egyedüli gyermek volt. A dédnagymamám energikus és kreatív, jó humorú nő volt, rendkívül dolgos, szorgos háziasszony. A dédnagypapám civilként a katonaságnál dolgozott, ő képviselte a szigort a családban. A nagymamám azért lett Milka, mert a keresztapja elfelejtette, hogy miben állapodtak meg jó előre, és bemondta az akkori szeretője nevét. Iskoláit nagyon jó eredménnyel végezte, s a természettudományi egyetemre készült. Három szakra is beadta jelentkezését, és mindháromra felvették. Dédnagypapám, aki nem látott fantáziát az elsőnek megjelölt szakban, úgy döntött: csak akkor fedezi a nagymamám tanulmányait, ha állatorvosi szakra megy. Így hát a nagymamám abból hozta ki a legjobbat. Az állatorvosi szakon százhúsz fiú közt összesen öten voltak lányok. Az én nagymamám apró, törékeny termetével, hullámos barna hajával és életvidám természetével igazán vonzó jelenség lehetett. Nevetve meséli, hogy a csoporttársai hogyan nevezték be az egyetemi ötpróbára, pedig sem úszni, sem evezni nem tudott. És mivel csak vegyes csapatok indulhattak, kellett egy lány is. Nem is volt kérdés, hogy a nagyi vállalja. Itt ismerkedett meg a nagypapával.

Szánon a szülőszobába
Nagyi diplomás nőként dolgozott, és közben két gyereket nevelt. Édesanyám 1954-ben született. Télen, karácsony előtt négy nappal, óriási havazások idején kezdődtek meg a nagymama fájásai. Mivel a hó teljesen betakarta az utat, szánon szállították be a távoli kórházba. Amikor hosszú órák vajúdása után sem akart beindulni a szülés, a bába elérkezettnek látta az időt, hogy elküldjön az orvosért, aki azonban éppen a névnapját ünnepelte. Amikor meglátta a nagymamát, csak annyit mondott: ne kívánja, hogy megcsászározza, mert egész nap ivott. Ennél jobb ösztökélés egyetlen asszonynak sem kell.
A nagymamám kezdő állatorvosként a nagypapámmal együtt, lóháton járta a környéket és látta el a teendőit. Később egy iskolába került tanítani, ahonnan egyenes út vezetett az egyetemi tanári katedráig, nagypapámat pedig kinevezték egy húsipari feldolgozó üzem igazgatójának. A nagymamámat imádták a diákjai, egyszer bevitt az egyetemre, emlékszem, ahogyan körbedongták. Egészen fiatalon komoly szakmai lehetőséget kapott: egy francia professzor, látva tehetségét és szorgalmát, franciaországi kutatómunkát ajánlott neki. A nagyi ekkor még egy szót sem tudott franciául, de adtak neki fél évet, hogy megtanulja a nyelvet. Megtanulta, fel sem merült benne, hogy ne sikerülne. Persze imádta a gyerekeit is meg a szakmáját is, ezért mindig igyekezett lavírozni a család és a karrier között. Megszakította franciaországi kiküldetését is – melyet professzori disszertációjának megírásával kellett volna befejeznie –, mert kisfia, az én nagybátyám megbetegedett. Jó húsz évvel később írta meg doktori disszertációját, s a professzori címet
azon az egyetemen szerezte meg, ahol tanított. Több komoly publikációja van, egyetemi tankönyvet írt.

Horgolás és vírusok
A nagyi soha nem kímélte magát. Mindig talált valami célt, amiért érdemes küzdeni. Szerény nő, soha nem dicsekszik érdemeivel, nem kérkedik eredményeivel, inkább segít az embereken, ahol tud. És változatlanul kíváncsi a világra. Ilyen idősen sem kíméli magát, lakást újít fel, kerítést fest, köt és horgol, közben újságcikket ír a vírusokról. Elmúlt már hetven, amikor beiratkozott egy angoltanfolyamra. Kicsit félt ugyan, hogy a nagyrészt huszonévesekből álló csoportban kinevetik a fiatalok, de ez nem tartotta vissza.
Amikor legutóbb kórházban volt, és felhívtam vigasztalni, a kicsi lányom hangosan belegügyögött a telefonba. A nagymamám azóta is emlegeti, hogy ez adott neki erőt
a gyógyuláshoz, merthogy látni akarta a kis dédunokáját. Alig várom már, hogy a kislányom nagyobb legyen, és elvihessem hozzá. Hogy aztán majd emlékezzen is dédnagymamájára, Baba Milkára.

Beküldő: Szolgáné Rőth Anna, fotó: családi archívum

Ez a cikk Baba Milka (Milka nagyi) címmel az Éva magazin 2010. évi márciusi számában jelent meg.

Minden jog fenntartva.