— Él egy olyan tévhit az emberek fejében, hogy azokból lesz informatikus, akik gyerekként naphosszat a számítógép előtt ültek, de ha jól tudom, a te szüleid erősen korlátoztak a képernyőidőt. Hagytak viszont egy kreatív kiskaput, ami aztán a programozás felé terelt…

— Igen, két fiú testvérem van, mindhárman programozók lettünk, de nem azért, mert csak a számítógép létezett számunkra, sőt! A szüleink szerencsére hamar felismerték, hogy mennyire káros tud lenni, hogy ha egy gyermek korlátlanul ülhet a képernyő előtt. És itt most a hangsúly a korlátlanul szón van, mert ez szerintem nagyon fontos. Aztán az iskolában megmutatták a programozás alapjait, és a tesóimmal elkezdtük felfedezni, hogy ez milyen szuper dolog. A matematikát – ami ugye az informatika alapjait adja – már előtte is szerettük, és a programozásban megtetszett, hogy annak van valós kimenete, nemcsak leírjuk valahova a feladat megoldását. A szüleink is felismerték a programozás alkotó jellegét, ezért bevezették azt a szabályt, hogy azzal a számítógépes játékkal játszhatunk többet, amit mi magunk programoztunk, a többivel csak korlátozottan. Mi meg a testvéreimmel ráugrottunk erre a kiskapura, az akkori eszközökkel fejlesztettünk egy kezdetleges autós játékot. Egy-két napig játszottunk vele, aztán elkezdtünk agyalni azon, hogyan lehet újat, még jobbat csinálni, és így tovább. Egy idő után rájöttünk, hogy nem magát a játékot vagy szimplán a számítógépezést élvezzük, hanem az alkotás, a gondolkodás és a közös munka motivál. Így lett nálunk a képernyőidőből gondolkodás alapú, kreatív csapatmunka.

— Ez a lelkesedés pedig lassan 10 éve Zürichig repített, a Google svájci központjáig, ahol szoftvermérnökként dolgozol. Mivel foglalkozol most pontosan?

— A Gemini Multimodality vezetője vagyok, a Geminit a Google ChatGPT-jeként is szokták emlegetni. A Multimodality részleg pedig minden olyan elemet jelent, ami nem szöveges, tehát képet és videót tud megérteni, illetve generálni. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy most már, ha bekapcsoljuk a mobiltelefonunkon a kamerát, akkor ezek az MI modellek látják a világot, értik a környezetet, és tudnak segíteni abban például, hogy főzésnél mi a következő lépés, vagy miért beteg egy adott növény. Ez szerintem egy nagyon jó lépés arrafelé, hogy olyan gondolkodó asszisztenseket kreáljunk, akik tényleg értik és látják a világot, és nemcsak az adott pillanatban, hanem már a következő pontokat is. Illetve egészen friss hír, hogy kedden kiadtuk a Google VEO 3-at, a világ eddigi legfejlettebb, mesterséges intelligencia alapú videogeneráló modelljét. Áttörő újdonságnak számít, mert a szöveges parancsokból létrehozott vizuális tartalomhoz hangot is rendelhetünk a segítségével, és nemcsak háttérzenét, hanem akár párbeszédeket is, valós szájmozgással.

— De nemcsak a mesterséges intelligenciát „okosítod”, hanem a diákok elméjét is csiszolod. Hogyan született meg az Alphacademy?

— Matematika szakon tanultam az egyetemen, de közben rájöttem, hogy nagyon meghatározó élményt jelentett számomra a korábbi programozás. Az volt bennem, hogy másnak is szeretném megmutatni, mennyire nagyon lehet élvezni az alkotást, a gondolkodást és a problémamegoldást. A programozás meg tudja mutatni, hogy az illető többre képes, mint gondolta, és ez hatalmas, életre szóló élmény lehet. Így már az egyetemen elkezdtem tanítani gyerekeket, és onnan szép lassan alakult ki az Alphacademy, mert elkezdett terjedni, nőni az egész. A nálam tanulók egy idő után hozták az osztálytársaikat, barátaikat, aztán a felnőtt tanítványok később megkerestek, hogy annyira szuper volt itt tanulni, hogy szeretnék ők is továbbadni másnak, és így tanárok lettek. Ma már pedig több mint ötven tanárból áll a csapatunk, akik nemcsak tanítanak, hanem példát mutatnak, illetve saját életpályájukkal motiválnak is. A mai gyerekeket eleve vonzza a képernyő, kitörölhetetlen része az életüknek, de nem mindegy, mennyi és milyen minőségű időt töltenek előtte. A korlátlan videojátékozás a más egyéb káros hatásai mellett megöli a kreativitást és a motivációt, a programozás viszont éppen fejleszteni tudja ezeket. Szóval ez egy olyan eszköz lehet a szülők számára is, amivel megadhatják a vágyott képernyőidőt a gyerekeiknek, ám azt megtölthetik minőségi tartalommal és célokkal.

— Hogy néz ki az oktatási koncepciótok? Miben különbözik az iskolai matek- és informatikaóráktól?

— Nagyon személyre szabott a csoportok beosztása, mert nemcsak a korosztályokat nézzük, hanem azt is, hogy hasonló iramban haladjanak, illetve kik tudnak jól együtt dolgozni. Harmadik osztálytól egészen az érettségiig lehet nálunk tanulni, szóval elég széles a skála, és mindig az adott csoport szintjéhez igazítjuk a foglalkozásokat. Kéthetente van egy 90 perces online oktatás, az alkalmak között pedig erősen bátorítjuk őket arra, hogy szorgalmi feladatokat oldjanak meg, illetve ha bármikor elakadnának, akkor az online platformunkon segítséget nyújtunk. És nemcsak az oktatás formája, hanem az egész struktúrája, megközelítése is más, mint az iskolákban. Nálunk nem a sokféle programozási nyelven vagy a számoláson van a hangsúly, hanem a problémamegoldáson. Mind a matekban, mind a programozásban azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy lehet kreatívan gondolkodni, a problémákat részfeladatokra bontani. Matekórán a suliban általában az megy, hogy a tanár megmutatja a feladatot, a megoldását is, amit aztán begyakorolnak más számokkal. Ez pedig minden, csak nem izgalmas, én is halálra untam magam matematikaórákon. Gondoljunk bele: hogy ha egy filmnek előre megmutatják a végét, utána kevesen akarják végignézni. A matekozás is éppen akkor lesz izgalmas, ha a gyerek jön rá, fedezi fel, hogyan lehet megoldani az adott problémát. A másik dolog pedig, amivel el lehet venni a diákok kedvét, ha azt éreztetjük velük, hogy nem elég jók, ha nem oldanak meg egy adott feladatot. Márpedig az iskolai oktatási rendszerre ez a hozzáállás a jellemző, és ez gátat, illetve stresszt okoz a gyerekekben, aminek a vége az, hogy elvesztik a motivációjukat, nem mernek előhozakodni az ötleteikkel.

Ehhez képest mi nehéz feladatot adunk nekik, de el is mondjuk, hogy ez nehéz, és nem biztos, hogy meg fogják tudni oldani, de nem is elvárás. Ha pedig az a sztenderd, hogy nem oldjuk meg, akkor büszkék rá, ha sikerül. Persze nemcsak odadobjuk a nehéz feladatot, hanem kapnak olyan pici segítségeket, amelyek aztán rávezetik őket a megoldásra, de ők maguk jönnek rá arra, és ez hatalmas sikerélmény számukra. Sok szülő csodálkozik, hogy lehet, hogy a gyereke nálunk olyan feladatokat old meg, amit az iskolában matekórán csak x évvel később vesznek. Arról van szó, hogy a gyerek éhes lesz a kihívásokra, és rájön, mekkora képesség rejlik benne, hogyha tényleg hagyják gondolkozni. Persze tanítjuk matekozni meg programozni is őket, de ennél sokkal fontosabb, hogy megkapják a szabadságot és az önbizalmat ahhoz, hogy gondolkozzanak.

— Sokszor hozzák fel az online oktatással szemben, hogy ellehetetleníti a közösség épülését és kevésbé hatékony, mint a személyes jelenlét. Te hogy látod ezt?

— A Covid előtt nehéz volt megértetni, hogy az online oktatás is remekül tud működni, de azóta már nem kell magyarázni a praktikus előnyeit. Mostanra a szülők is látják, hogy sokszor egyszerűbb, ha nem kell ide-oda különórára vinni a gyereket, hanem bekapcsolják otthon a számítógépet és máris tanulhatnak. Az online oktatás pedig nem zárja ki a közösségépítést sem, mert a diákjaink az órák után ugyanabban az online környezetben, a hét folyamán bármikor tudnak a társaikkal barátkozni, feladatokat megoldani, segíteni egymásnak. A támogató, biztonságos közeg létrehozása és fenntartása egyébként is nagyon fontos alapszabályunk. A bullying minden formája és szintje tilos nálunk, semmiféle bántás vagy piszkálódás nem fér bele, aki mégis átlépi ezt a határvonalat, az azonnal repül. A gyerekek is rájönnek egy idő után, hogy megéri kedvesen, támogatóan, segítőkészen fordulni a másikhoz, mert attól a saját életük is jobb lesz. A csapatmunkára egyébként is hangsúlyt fektetünk, mert azt tapasztalatom a munkahelyemen, hogy nemzetközi viszonylatban le vagyunk maradva ezen a téren. Sajnos az iskolarendszer az individuális sikerekre, eredményekre épít, pedig a legtöbb munkahelyen és az élet szinte minden területén az nyer, aki jól tud csapatban dolgozni. És a csapatmunka nem azt jelenti, hogy egy valaki megoldja a feladatot, a többiek pedig bólogatnak, ezt én is felnőttként tanultam meg. Ezért már a kezdetektől odafigyelünk, hogy amikor például megbeszélik a gyerekek egymással a megoldást, ne az legyen belőle, hogy egyikük előadja, hogy ő milyen okos, mások pedig megszégyenülnek, hanem valódi társaknak érezzék magukat. Valószínűleg ez a pozitív közeg is hozzájárul ahhoz, hogy nagyon alacsony a lemorzsolódási ráta nálunk.

— Milyen gyerekeket vártok leginkább az akadémiára? Alapfeltétel például, hogy érdeklődjenek az informatika és a programozás iránt?

— Abszolút nem. Az is gyakori tévhit, hogy ez egyfajta zseniműhely, mert nem csak olyanok jelentkezhetnek, akik a suliban kitűnőek, az is mindegy, hogy valaki hányas matekból. Lényegében minden olyan gyermeket várunk, akiben van egy kis nyitottság. Nemcsak kis programozókat akarunk képezni, hanem azt mutatjuk meg, hogyan lehet önbizalommal és motiváltan dolgozni, kreatívnak lenni, problémákat megoldani, milyen büszkének lenni a saját eredményeinkre. Mindezeket a programozáson keresztül kiválóan át lehet adni, ám ezeket a képességeket nemcsak a matematika vagy informatika területén tudják hasznosítani. Talán mondanom sem kell, lányokat is szívesen látjuk, tanulnak is nálunk szép számmal, sőt női oktatóink is vannak. Sőt, azoknál a gyerekeknél is érdemes fontolóra venni a jelentkezést, akikre rásütik, hogy nem tudnak nyugton maradni, hiperaktívak, túlmozgásosak és hasonlók. Nagyon sokszor látjuk, hogy ők az iskolában azért nem tudnak végigülni egy tanórát, mert nem kapnak megfelelő motivációt. Ha viszont nekünk sikerül pont jó kihívást adnunk számukra, akkor az bevonzza őket, és képesek 90 percen át is koncentráltan ülni, dolgozni. Még az nagyon fontos, hogy minden gyereknek a lelkére szoktam kötni, hogy ha véletlen ő nem saját akaratából csinálná az akadémiát, hanem valamelyik szülő nyomására, akkor dobjon nekem egy üzenetet, és nem kell járnia tovább. De a tapasztalat szerencsére azt mutatja, hogy nem kell kényszeríteni őket, maguktól akarnak hozzánk járni.

— Láttam, hogy több éve szerveztek nyári tábort. Mesélj, kérlek, ezekről! Gondolom, nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap ülnek a gyerekek a számítógép előtt, és vöröslő szemekkel, fájó háttal mennek haza…

— Nem, dehogy! Nyáron egyhetes táborokat szervezünk, az őszi meg tavaszi szünetben pedig háromnapos szokott lenni. Ezeket azért találtuk, hogy megadjuk a hozzánk járó gyerekeknek a lehetőséget, hogy személyesen is találkozzanak egymással, meg az oktatókkal. A táborokban még inkább előtérbe tud kerülni a kollaboráció, amit mindig örömteli látni és megélni. Délelőtt kemény munka zajlik, délután viszont keményen szórakozunk, játszunk sportolunk. Ahogy te is mondtad, van egy tévhit az emberekben, hogy aki szeret matekozni, programozni, az tuti kocka, és nem szívesen mozog. Nyilván van ilyen is, de a tábor arra is remek lehetőség, hogy azokat a gyerekeket, akik sokat ülnek a képernyő előtt, kivigyük a szabadba, és megmutassuk nekik, mennyire jó dolog a sport is. Hiszek abban, hogy nemcsak az elménket, hanem a testünket is edzenünk kell, jómagam is aktívan űzök pár sportágat. Ha pedig jobban megnézzük, a focizás és a matektanulás sok téren hasonló, mégis másképp állnak hozzá a gyerekek és a szülők is. A focipályán is izzadni kell, küzdeni, néha fárasztó és fájdalmas, mégis csinálják, mert sikerélményt, pozitív visszacsatolást ad. Ezek viszont hiányoznak a matekoktatásból, amitől a gyerekek elvesztik a motivációjukat. Ha viszont a matekban is ugyanúgy küzdenének, mint a fociban, kevésbé lenne mumus tantárgy.

— Ha már behoztad a sportot, nálatok mennyire hangsúlyos az, hogy a diákok különféle versenyeken méretessék meg magukat?

— Egy része a társaságnak szeret különféle tanulmányi versenyeken indulni, és rendszerint remek eredményeket érnek el. Itthon a programozás diákolimpián még mindig nekem szerepelt a legtöbb tanítványom. De más országos versenyeken is általában a top 20 diákból legalább a fele Alphacademy-s szokott lenni. Ezekre természetesen mind büszkék vagyunk, és jó látni, amikor egy verseny döntőjén több tanítványunk egymásra talál. Ugyanakkor akik nem szeretnének versenyezni, azok is nagyon tudják élvezni nálunk az oktatást, és persze ugyanúgy profitálhatnak belőle.

— A szomorú magyar valóság az, hogy sok tehetséges diák azért nem tud bekapcsolódni az ilyen oktatási lehetőségekbe, mert a szülei nem tudják finanszírozni. Ti igyekeztek valahogy felzárkóztatni a hátrányos helyzetű gyerekeket ezen a téren?

— Abban is különleges a rendszerünk, hogy ugyan kérünk havidíjat (13.500 forint jelenleg), de ez korlátlanul csökkenthető, akár nullára is, ha valaki nem tudja kifizetni. Azért nem alapból ingyenes, mert úgy gondolom, a tanárok kiérdemlik a megtisztelő fizetést, amiért jó munkát végeznek. De ha valaki jelzi, hogy neki nem fér bele a teljes havidíj, nem kérek igazolást, bizalmi alapon elfogadom. Sajnos ez csak részben segít a hátrányos helyzetű gyerekeken, mert internet-hozzáférést, számítógépet nem tudok mindenkinek biztosítani. Ez azért olyan hegy, amit egyedül nem tudok megmászni, csak némi kapaszkodót nyújtani hozzá. De tényleg hiszek abban, hogy hiánypótló, amit nyújtunk, ezért jó volna, ha egy gyermek sem maradna ki belőle pusztán anyagi okokból. A mesterséges intelligencia ugyanis elhozott egy újabb technológiai forradalmat. Most már nem az a lényeg, hogy valaki tud számolni vagy meg tud tanulni programozni, mert a gondolkodásmentes munkát és az egyszerű számításokat igénylő munkakörök drasztikusan le fognak csökkeni a következő években. Amihez viszont kreatív problémamegoldás, ötlet, kitartás kell, az továbbra is nagy érték lesz a munkaerőpiacon és az életben is.

Korábbi galériánkban azt jártuk körbe, miben különbözik és miben hasonlít az oktatási rendszer a világ 14 országában: