A „nyilvános szoptatás" meccs

Borítókép: A „nyilvános szoptatás" meccs
Új sorozatunkban Lustanyu kényes vitatémákban ütköztet véleményeket. Az első téma mi lenne más, mint a nyilvános szoptatás.

Többször felmerült már a kérdés, hogy miért tátong sok esetben áthidalhatatlannak tűnő szakadék anyukák és nem anyukák között még akkor is, ha az utód születése előtt kifejezetten jó barátnők voltak. Vajon igaz, hogy a gyerekszülés után beszűkülnek a nők, és minden témájuk a kaki-pisi-cici-büfi körül forog? Vagy inkább az anyukáknak van igazuk, amikor nehezményezik, hogy életük ilyen sorsdöntő változásánál folyamatos lesajnáló pillantásokkal kell szembesülniük, ha egy bevásárlóközpontban szoptatnak, vagy éppen egy étteremben kell pelenkát cserélniük? Igazságot nyilván nem tudok, és nem is akarok tenni, de abban biztos vagyok, hogy hasznunkra válhat meghallgatni a másik fél álláspontját. Ha elfogadni nem is, megérteni egész biztosan segít.

Mostantól időnként megkérdezek egy-egy rázós témáról néhány igazán jó fej lányt. Elsőként a nyilvános szoptatásról tettem fel nekik körkérdést.

Zsuzsi (két gyerekes anyuka): Kisebbik fiam 7 hónapos, még szopik. A nagyobbikom viszont hatéves, nagycsoportos óvodás. Hétvégén a tavaszi ruhatárát szereztük be egy bevásárlóközpontban, ahol kicsit hosszúra sikerült a válogatás, és a kisfiam éktelen üvöltésbe kezdett, muszáj voltam megetetni. Letakartam a mellem egy textilpelenkával, de még így is borzasztóan zavarban voltam, amiért néhányan olyan megbotránkozva bámultak rám, mintha hirtelen egy piros csipketangában monokinis rúdtáncot kezdtem volna lejteni. Az ég szerelmére, egyszerűen csak enni adtam a gyerekemnek. Még azt is volt „szerencsém” meghallani, amint egy plázanyuszi azt mondja a barátnőjének, hogy „mi a fenéért nem intézi ezt a vécében?”

Klári (egygyerekes anyuka): Ezt a vécés dolgot én is többször megkaptam. És őszintén szólva ha nem lennének olyan állapotúak a vécék, mint amilyenek, talán nem is zárkóznék el előle, mert ha hiszitek, ha nem, nekem sem az a legnagyobb vágyam, hogy százhúsz ember előtt elővegyem a mellemet, és szoptassak. Ez számomra is nagyon intim dolog. Viszont néha egyszerűen megkerülhetetlen. (Például amikor a múltkor három órán át kellett szobroznom az APEH-nál.) A vécébe küldözgetőtől pedig szívesen megkérdezném, hogy ugyan miért nem viszi be a tányér parmezánforgácsos húsos ravioliját a vécébe és eszi meg ott. Na, hát ugyanezért nem szeretnék én sem ott enni adni a kislányomnak. Hogy finoman fogalmazzak, az nem az input, hanem az output helyszíne.

Eszti (nincs gyereke): teljesen megértem, amiket mondtok, viszont nektek meg azt kell megérteni, hogy nekünk, akiknek nincs gyerekünk, a mell egyértelműen a szexualitás egyik legfontosabb szimbóluma. Szinte törvényszerű, hogy zavarba jövünk a csupasz mell–valaki bekapja szituáció láttán. Én is tudom az eszemmel, hogy a világ legtermészetesebb dolga, mégis idiótán érzem magam, amikor szoptató nőt látok, főleg ha nem takarja le az anyuka a mellét. Nem tartom egyáltalán gusztustalannak, inkább nem tudom, hogyan viselkedjek: odanézzek, elforduljak, „jaj, nehogy már azt higgye szegény, hogy a mellét bámulom”, ilyenek járnak az eszemben, és képtelen vagyok normálisan, természetesen viselkedni.

Nelli (nincs gyereke): engem egy kisbaba szoptatása egyáltalán nem zavar, elég sok barátnőm szült már, és ezen a fura szexualitás-szoptatás kettős érzésen teljesen túl vagyok. (De bevallom, hogy az első pár alkalommal bennem is kavarogtak Esztiéhez hasonló gondolatok.) Viszont amikor a múltkor egy barátnőmmel kávéztam, és a 3 éves kisfia – aki egyébként előzőleg kolbászos szendvicset evett – elesett a szék lábában, mire vigasztalásképpen a barátnőm gyorsan feltűrte a pólóját és megszoptatta, megállt bennem az ütő. Ezt már nem tudtam szépnek, meghittnek látni. Azt hiszem, döbbent arckifejezésemmel meg is sértettem a barátnőmet, mert gyorsan elmondta, hogy a WHO ajánlása szerint 2 évig kell a gyerekeket szoptatni, de a Kung San törzs anyái is 4 éves korukig szoptatják a gyermekeiket. Én akkor azt gondoltam, hogy lehet, csakhogy mi nem vagyunk kung sanok, és itt Európa közepén, ebben a kultúrkörben igenis zavarbaejtő látvány egy 3 éves, rohangáló, mondókázó, majd anyja mellét cuppogtató gyerek. Félre ne értsetek, nem tartom undorítónak, csak azt gondolom, egy ekkora gyerek esetében már szó sincs arról, hogy ne bírná ki hazáig, mert nagyon éhes. A mellettünk kávézó-kómázó két egyetemista srác is azonnal pánikfejjel kérte a számlát. Kínosan éreztem magam.

Klári: Ne izgulj, a nagyobb gyerekek szoptatása ügyében még az anyukák is képesek egymás torkának esni. 
Én azt szűrtem le a beszélgetésből, hogy talán nincsenek is olyan nagy ellentétek, mint gondoljuk. Csak meg kell hallgatni egymást.

Írd meg te is a véleményedet kommentben vagy emailben!

Szöveg: Kelemen Kata (Lustanyu), fotó: Europress, profimedia.hu. Evamagazin.hu, 2012. Minden jog fenntartva.