Kinek akarunk életünkben először megfelelni?

Talán nem meglepő, hogy a szüleinkkel, a származási családunkkal indul ez a téma. Alapvetően az ő visszajelzéseikre alapozva kezdünk el tájékozódni a világban. Ha ezek a meghatározó, fontos felnőttek valamire rábólintanak, akkor az megerősödik bennünk. Amit viszont elégedetlenséggel fogadnak, az elutasítandó irány lesz számunkra. Tehát alapvetően feléjük van egy mélyről jövő megfelelési vágy. Mivel a gyerek az első időkben a szülőkből merít, örül,
ha hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban érezzék magukat. Ez erősíti a szülőket, és ebből az elégedettségből, vidámságból a gyerek is többet tud meríteni. Ez egy kölcsönös folyamat.

Tehát a megfelelés az első időkben egy természetes állapot. De jól gondolom, hogy egyáltalán nem mindegy a későbbiekre nézve, hogy miben nő föl egy gyerek?

Igen. A legszerencsésebb eset az, amikor a szülő nem támaszt elvárás- hegyeket a gyereke felé, és kellően megengedő abban, hogy a gyereke merjen nem olyan lenni, mint amilyennek ő megálmodta. Ha a szülő kellően szabad felfogású, akkor segít kibontakozni a gyerekének ahelyett, hogy ráerőltetne dolgokat. Ez egy egészségesen lezajló folyamat, mert a gyerek azt éli meg, hogy azért szerethető, amilyen, nem pedig azért, mert tesz valamit. Úgy lép ki az életbe, hogy megtanulta azt, hogy önmagáért lehet szeretni, és nem kell besimulnia azért, hogy szerethetőnek higgye magát. Ha valahol elakad ez az egészséges körforgás, akkor alakulnak ki azok a meghatározó erejű belső sémák, amik arról szólnak, hogy ha engem nem szeretnek, akkor feltételezhető, hogy nem vagyok szerethető és értékes. Ha valakinek kiemelkedően kellett teljesítenie gyerekkorában ahhoz, hogy szerethetőnek érezze magát, akkor ezt egész életére elviszi magával: a munkahelyén rabszolga lesz, a párkapcsolatában alárendeli magát, vagy cselédet játszik a gyerekének.

Hogyan tud egy szülő jó szülő lenni, és megadni a gyerekének azt a szabad teret, amiben fejlődhet?

A kulcs az elfogadás és természetesen a szeretet. Fontos felismerni azt, hogy nem azért lett a gyerekünk, hogy ő valamilyen legyen, hanem az a dolgunk, hogy segítsük mindenben. Biztosítsunk számára egy megengedő teret, hogy kipróbálhasson millió irányt, hagyjuk azt megerősödni, amiben örömét leli, és ha valamiért erőfeszítést kell tennie, támogassuk, hogy kitartó tudjon lenni. Hagyjuk nyitva a lehetőségeket, maradjunk teljesen nyitottak, és fogadjuk el azt, hogy az lesz a legjobb út, amiben a gyerekünk a legjobban érzi magát. Ez a valódi feltétel nélküli szeretet.

Tegyük fel, hogy a gyerek nem egy ilyen támogató közegben nő fel, hanem elvárások között. Hogyan tud ebből az állapotból továbbhaladni?

Többfajta lehetőség van. Elmehet a teljes lázadásig, de az hosszabb távon nem kifizetődő, nem egy érzelmileg érett állapot, hiszen ugyanúgy a gyerekkorban tapasztalt rossz élményhez kapcsolja őt. Jobb esetben eljut addig, hogy – akár egy önismereti munka keretében, vagy támogató közegbe kerülve, vagy csak saját maga által felismerve ennek a nyomorát – szépen lassan megtanul nemet mondani, ahol nemet akar mondani, és igent mondani ott, ahol igent szeretne. Ez nem egy gyors folyamat, mert minden lépcsőfoknál el kell hitetnie magával, hogy szerethető és elfogadható, akkor is, ha nem azt az utat járja be, amit mások elvárnak tőle.

Ehhez viszont önismeretre, önbizalomra, illetve az önbizalom megerősödésére van szükség, nem?

Így van! Az önismeretre azért van szükség, hogy fel tudjuk ismerni azt, hogy azt csináljuk-e, amit szeretnénk, vagy azt, amit elvárnak tőlünk. Az egy nagyon fontos önismereti eredmény, hogy egyáltalán meg tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk. Az önbizalom pedig abban segít, hogy elhiggyük, hogy elindulhatunk egy olyan irányba, ami még nincs kimunkálva bennünk. Főleg akkor, ha nem támogat a környezetünk, vagy ha a hozzánk közeli emberektől aggodalomból fakadó, visszahúzó hangokat hallunk.

Mit lehet kezdeni azzal a rossz érzéssel, hogy a határhúzások és nemet mondások közben megbántunk másokat?

Helyzetfüggő, hogy mivel bántunk meg másokat. Ha például az a kérdés, hogy az apám régóta felépített cégét továbbviszem-e, akkor minden mélységében végig kell gondolni, és megnézni, hogy merre billen a mérleg. Az egyik serpenyőben az apám csalódása van, a másikban pedig az, hogy én nem a saját életemet fogom élni. Ezt továbbgondolva, ha én nem a saját életemet élem, akkor az ebből fakadó boldogtalanságom ki fog hatni a párkapcsolatomra, a gyerekeim pedig azt a mintát viszik tovább, hogy „csináld azt, amit nem szeretsz, mert az a kötelességed”. Ez sokkal nagyobb csomag. Az erre kimondott „nem” lehet egy csalódás a szülőnek, de ilyenkor a szülő az, aki célt téveszt, mert nem azt nézi, hogy a gyereke kicsoda, hanem az őáltala meghatározott identitást, útvonalat akarja ráerőltetni a gyerekére.

Mi a helyzet akkor, amikor az ember nem külső elvárásoknak szeretne megfelelni, hanem saját maga számára támaszt követelményeket?

Az makacsabb helyzet. Mert a külső elvárásokat könnyebb felismerni és így velük szembenézni. De amikor azok a negatív mondatok, amiket régen mondogattak nekünk, mélyen beépülnek, onnantól kezdve belülről hatnak. Rengeteg ilyen belső monológgal nyomasztjuk magunkat nap mint nap. A legtöbb ember hatalmas elvárásokat támaszt maga felé, és a fejükben lévő képnek szeretnének megfelelni. Az is egy önismereti kérdés, hogy vajon reális célokat állítunk-e magunk elé. Mert aki nem, az örök alulmaradásra kárhoztatja saját magát. Ilyenkor az önismereti folyamat egyik célja egy önmagunkhoz reálisabb viszony kialakítása. És ugyanoda jutottunk: ennek útja a határok meghúzása, valamint nemet mondani ott, ahol nemet szeretnénk, és igent mondani ott, ahol igent. És természetesen fontos a megengedés, önelfogadás, hogy nem baj, ha lassan haladunk.

Hogyan lehet elindulni ebben a folyamatban?

Párkapcsolat, szülőség, munkahely. Például örömmel főz hétvégén, örömmel vesz részt egy programon a párjával, van kedve a munkahelyi feladatokhoz, vagy épp ellenkezőleg.

És ha ezen a ponton van egy rádöbbenés, hogy „te jó ég, én nagyon sokszor nem azt csinálom, ami nekem jó lenne, vagy amit szeretnék”, akkor hogyan lehet ezzel dolgozni?

Valóban, magától a felismeréstől még nem fogunk változni. A következő lépés az, hogy feltesszük magunknak azokat a fontos kérdéseket, hogy vajon miért csináljuk ezt. Kinek akarunk megfelelni, mitől félünk valójában? Ezeknek a rossz beidegződéseknek a leépítéséhez érzelmileg kell fölnőni, illetve átalakulni, hogy amit addig veszélyesnek tartottunk, már ne tartsuk annyira veszélyesnek, mert már vannak eszközeink azok kezelésére. Ez egy hosszú, akár terápiás folyamat is lehet.

Nemrég jelent meg a „Ki vagy te – elvárások szorításában, megfelelés vagy önazonosság” című könyved, ami pont ezt a témát boncolgatja. Ennyire aktuális ez a téma?

Ez egy nagyon általános probléma. Sok olyan történetet hallok a rendelőben, hogy valaki nem meri felvállalni a nemi identitását, vagy hogy nem vágyik az anyaságra, vagy épp nem meri kimondani, hogy hogyan érez a szüleivel kapcsolatban. Sok-sok ilyen élményem volt, ebből született egy, a Nyitott Akadémiával közösen szervezett előadás-sorozat, majd a könyv.
Pont ezekről a külső elvárásokról szól, amelyek abban gátolnak minket, hogy önmagunk legyünk.

Túl negatív vagy? Íme pár jel: