A saját késével aprítja a zöldségeket a nagycsoportos fiam

kés,konyha,gyereknevelés Forrás: Éva magazin / Getty Images
Önállóan; ott se kell állni mellette. Elmesélem, hogyan adtam először kést a gyerek kezébe.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg először.

Úgy járt jobb kezében a kés, hogy nem bírtam követni. A balban az ősrégi fenővasat tartotta: nem csattogott, nem ütődött, hanem siklott. Nagyapám kezébe beépült a mozdulat, ami nem csoda, hentes volt egész életében. Neki a kés nem veszélyes, szúrós tárgy volt, hanem munkaeszköz. Bámultam, ahogy csinálja, s ő csak annyit kérdezett: „Megmutassam lassan is?”

Ha jól számolom, már harminc éve túl vagyok az első rántottával járó hagymaszeletelésen. Ennek ellenére nagyon hosszú ideig rossz volt a késtechnikám – a kezem ugyan nem vágtam el, de egy profi szakács már abba belekötött volna, ahogy a konyhapulthoz állok. Felnőtt férfiként, visszaülve az iskolapadba, a tankonyhára beállva lestem csak el a megfelelő mozdulatokat. Csak egy dologban voltam tanulóként is jó: fenni tudtam. Pont úgy fenek, ahogy gyerekként megtanultam.

A mostani világban már nem általános, ha egy srácnak kése van. Aggódunk, hogy megvágja magát, megsebesít másokat, esetleg megszólják, hogy fegyverrel mászkál. A mai napig emlékszem, amikor hétéves koromban megkaptam életem első bicskáját. A legbüszkébb voltam a világon. Nyársat, fűzfasípot, csúzlit faragtam, mindent, ami egy kölyöknek hasznos volt a nyolcvanas években. Amikor elérkezett az idő, hogy konyhakést fogjak a kezembe, pár dolgon már túl voltam, pár fontos mozdulatot és alapszabályt már elsajátítottam.

Feleségem csúnyán nézett ránk, fiúkra, amikor az ötéves gyerekkel azt tervezgettük, hogy milyen legyen az első kése. Tette ezt annak ellenére, hogy az ő retiküljében is ott az egykezes, vagyis a hüvelykujj egy kaszáló mozdulatával nyitható bicska. De mi nem hagytuk magunkat.

Csodálatos volt felnőttként nézni ugyanazt az örömöt, amit én éltem át több mint harminc éve – megnyugtató érzés látni a felelősséget és figyelmet a gyerek szemében, ahogy biztonságosan fogja, ahogy előveszi, kinyitja és használja. Csak néhány hét „késes életmód” kellett, hogy Zsigám bejelentse, ő bizony névnapjára konyhai kést is szeretne, hogy az én szénacél japán pengéim mellé tehesse a mágneses tartóra. Egy pillanatra engem is elfogott a nyugtalanság: a vágódeszkás munka azért veszélyesebb üzem az udvari farigcsálásnál. Több cég gondol a junior séfekre, így kompakt, gyerekkézbe valót választottam neki, majd jöhetett a lecke, maga a technológia.

Hozta a kis fellépőjét, mellém állt a konyhapulthoz. Egy deszka neki, egy deszka nekem, egy répa neki, egy nekem. Felmutattam a bal mutatóujjamat, rögtön utánzott.

Tudod, fiam, ez az ujjam a kapitány, az összes többi erre vigyáz, hogy ne sérüljön meg. Azért hívjuk kapitánynak, mert ez vezeti a pengét.

Tipikus konyhai hiba, hogy a köröm néz előre, ami súlyos vágási sérülésekhez vezethet: ha a karomként behajlított mutatóujj kiálló percén futtatjuk vágás közben a kés oldalát, nem történhet baleset.

„Mutasd, fiam, rendben van az éle?” – áhítattal nézte, ahogy a hüvelykujjamat felfelé tartva a köröm szélére merőlegesen elhúzom a kést, hogy azonnal megérezzem, van-e valami hiba, csorbulás – ezt rendszeresen ellenőrizhetjük, hogy tudjuk, szükség van-e korrigáló élezésre. „Apa, nem vágja el a kezed?” – kérdezte elkerekedett kék szemekkel. „Vigyázok, de az életlen késsel lehet a legkomolyabb sérüléseket okozni.” Ha nem elég jó a vágóél, nagyon könnyen megugrik, elcsúszik a kés – ha rossz a kéztartás is, kész a baleset. Jó, ha ez még fiatalon készségként rögzül, mert elveheti a kedvét a főzőcskézéstől pár kellemetlen sérülés.

Tompa késsel nem lehet hatékonyan dolgozni, ha már a csirke bőrét sem viszi el, akkor rég nagy baj van.

Hányszor látni, amikor előkerül a konyhafiókból az ilyen-olyan fenővas és rángatják rajta a kést – komolyan mondom, ne tedd, a legtöbbször már semmit sem ér. Ha a kés élét közelről, mikroszkóp alatt vizsgálnánk, apró fűrészfogakat látnánk. Ha ezek kicsit elhajolnak, egy biztos kezű vasas fenés még segít visszafésülni őket, úgy, ahogy a henteseknél látjuk, de ha már elkopott, csak a tisztességes élezés segít. Kapható mindenféle háztartási élező, de a legtöbb nem jó semmire: vagy eszik a kés anyagát, vagy túlmelegítik és tönkreteszik az élszalagot. „Apa, meghúzod nekem kövön?” – az én zen buddhizmusom a vizes fenőkő, ha ideges vagyok, előkapom és monoton mozdulatokkal lassan kiengedem a gőzt. Olyan, mint egy kaszakő, de sokkal-sokkal finomabb a felülete. Évtizedekig kitart, érdemes venni egyet, s megtanulni használni, a YouTube teli van remek oktatóanyagokkal. Annak függvényében, hogy mennyire tompa, a gyári élezési szögre vigyázva többféle szemcsefinomsággal dolgozhatunk. 400–600-zal kezdünk, de az igazán elvetemültek akár kétezerig felmehetnek, hogy sorja ne maradjon, és a zöldség vagy a hús úgy nyíljon meg a kezünk alatt, mint még sosem. „Figyelj csak, Zsiga, ne markold úgy a nyelet, nem kapa ez. Súlypontban fogd, lazán, de biztosan” – együtt kerestük a késeinken az ideális pozíciót. „Figyelj, hogy ne csapkodd függőlegesen a répát, mozduljon fentről előre a kés, látod, hogy elvágta?”

Mind a tíz ujj megmaradt és megvan azóta is. Imádom nézni, ahogy odalopakodik a hűtőhöz, kipakol hagymát, répát, salátát, citromot, olívaolajat meg sót, és zöldségsalátát gyárt a nagycsoportosom, egyedül, csendben. A késhasználattal, az aprítással együtt a vitaminforrásokat is megszerette – mindegyik sokkal finomabb, ha ő maga szeleteli, ügyesen és magabiztosan.

Konyhai trükkök profi szakácsoktól: