Doktor Úr behívja, hellyel kínálja és miután megkérdezi, hogy mi a panasza, a nő csak ennyit válaszol:

Az orvos meghökkenve néz rá. Nem igazán fordult még elő a praxisában hasonló panasz. A torokfájáson, lázon és gyomorbántalmakon túl nem szokott hozzá, hogy a vidéki körzetében egy fiatal nő azzal állított volna be hozzá, hogy úgy érzi meghal. Persze az idős korosztálytól gyakran hallja. Marika néni is szegénykém, a múltkor jócskán rendelési idő után telefonált, hogy retteg és fél, nem akar Ő még eltávozni, mert mi lesz akkor a Gyurival a férjével, aki nem tud nyugton ülni a fenekén, megy minden nap a piacra, mert ott lehet a legjobb húst venni. Mi lesz akkor, ki fogja a Gyurinak beadni a gyógyszereit? Ki fog rá vigyázni? Ki fog neki szólni, hogy Gyuri vedd fel a maszkod? A Doktor Úr meghallgatta Marika nénit, megnyugtatta, hogy majd legközelebb, ha összefut a Gyurival szól majd neki, hogy vigyázzon magára, de nem képzett pszichológus Ő, hogy a fiatalok halálos gondolataival megbirkózzon. Mégsem küldte a fiatal nőt szakrendelésre. Hanem igyekezett kideríteni, hogy miért gondolja azt, hogy meg fog halni, ami ránézésre is hihetetlen gondolatnak tűnt. Hiszen fiatal és majd kicsattan, azt gondolná az ember, hogy ebben a korban meg sem fordul az ember fejében ilyen sötét gondolat.

Megkérte, hogy meséljen egy kicsit, miből gondolja, hogy meg fog halni vagy elveszíti az elméjét.

És akkor elkezdett ömleni a nőből a szó. Mintha egy régen elzárt csapot nyitottak volna meg, hol hangosabban, hol nyugodtabban, hol csüggedten, hol reménytelenül és kiégve, hol pedig egészen kikelve magából mondta:

Úgy érzem, hogy elvesztettem a lábam alól a talajt. Nem tudok aludni és nincs étvágyam, vagyis ez így nem igaz, mert néha rám tör, hogy valami finomságot egyek, csak hogy addig is jobban érezzem magamat.

Minden napom ugyanúgy telik. Olyan, mintha egy filmben lennénk, tudja abban a fajtában, ahol mindig újraindítják a szereplő napját és neki ugyanazt a napot kellene újra és újra megélnie, míg rá nem jött mit hibázott el és ki nem tudja javítani a tetteit. De én nem tudom hol hibáztam? Olyan, mintha egy rémálomban lennék és sosem tudnék felébredni.

Eleinte örültem, hogy együtt van a család és biztonságban vagyunk. Eleinte azt gondoltam jól is jön egy kis együttlét, mennyi mindent fogunk csinálni. Megvalósítok régóta tervezett kreatív ötleteket, megtanulok sütni, jókat fogok főzni és együtt ehet minden nap a család. Boldog voltam, hogy végre bepótolhatjuk az elvesztegetett időt a kicsikkel és egymással. Úgy tűnt, jót fog tenni.

De már egyáltalán nem gondolom így.

Mára úgy érzem, mintha egy hullámvasúton ülnék. Igyekszem megőrizni a józan eszem, de egyre nehezebben megy.

Aggódom és félek. A híreket olvasva rettegek és pánik tör rám. A szüleimet és a gyermekeimet is féltem, de közben mérges is vagyok. Rájuk, magamra, a helyzetre. Hogy miért? Hogy nincs sosem öt percre csend otthon, hogy a szüleim a tesztekkel és a halálozási számokkal hívnak fel, hogy a férjem reggeltől estig megbeszél és olyan, mintha a munkatársai is velünk laknának, Ő pedig folyton mondja és mondja.

A gyermekeim pedig folyton kiborítanak. Értem és érzem, hogy ők sem bírják már ezt a bizonytalanságot és ez a viselkedésükben is megmutatkozik. Reggel pedig még jó szülő vagyok, de délre már elfáradok a napi terhek alatt és kiabálok, veszekszem, aztán elmondom nekik, hogy szeretem őket és imádkozom, hogy valahogy megértsék, hogy nem rájuk vagyok mérges. Amikor szülőként erősnek kell lenni egy ilyen helyzetben, az hatalmas felelősség. Szinte el sem bírom.

A házasságommal ugyanez a helyzet. Együtt vagyunk éjjel-nappal. Másnak ez a főnyeremény, de olyan dolgokat tudtam meg és láttam a férjemből az elmúlt időszakban, amit eddig jótékonyan elfedett a külön, munkában töltött idő. Felcsattanunk, veszekszünk, kibékülünk.

Úgy érzem, hogy be vagyok otthonra zárva és nem tehetek semmit. Nem tudom már, hogy mit hihetek el és mit nem, csak a bizonytalnságot érzem és az emberek félelmét, ami engem is összenyom.

Minden nap igyekszem újúlt erővel kelni, megtalálni azokat a dolgokat, amelyek jók és örömöt adnak, de egyre nehezebben megy. Úgy érzem már nem is vagyok önmagam. Az életem egy massza, ami lassan elnyel és nem bírok ki még egy napot.

Attól rettegek, hogy melyik nap fogom feladni. A kitartást, egy jobb helyzetben reménykedést.

A Doktor Úr ehhez foghatót egész praktizálása során még sosem hallott. Persze, nyilván vannak szakemberek, akik ezzel foglalkoznak, de most valamit mondania kell ennek a nőnek. Hiszen, nem lehet, hogy csak úgy szélnek ereszti, aztán lesz, ami lesz. Mert az nyilvánvaló, hogy nem fog meghalni, de az biztos, hogy ezzel a problémával foglalkoznia kell.

Eszébe jut, hogy az egyetemen tanultak annak idején a PLACEBO hatásról.

Benyúl a fiókjába és kivesz belőle egy levélnyi vitamint, amit nemrég kapott, hogy ajánlja. Nyilván elfeledkezett róla, de most pont kapóra jön.

Odaadja a nőnek és azt mondja:

Ami magát gyötri, az a Pánikitisz Pandemiusz – mondja improvizálva a nőnek.

Ebből szedjen be reggelente egy szemet, egy jó időre most ne olvasson híreket, ne nézze a tévét és ne olvassa a fórumokat. Ha jó idő van menjen a szabadba, töltekezzen a napsütésből és olykor zárja magára a fürdő ajtót, ha kell kulcsra is, ha egy kis egyedüllétre vágyik. Bontsanak este egy jó bort a férjével, ha kell dühöngjenek és adják ki magukból a felgyülemlett feszültséget, a gyerekekkel pedig beszélgessenek sokat, hiszen ők sem tudják, mi folyik éppen körülöttük. Valahogy túl kell élni ezt az időszakot, bár nehéz és aggasztó, de hinni kell benne, hogy jobb lesz hamarosan.

Addig is nézegess vicces fotókat a galériában, amiket sorstársak készítettek!