A karrieremet választottam, remélem, a gyerekeim meg fogják érteni

karrier,gyerek,gyereknevelés,igaz történet Forrás: Getty Images
Egy dolgozó anya őszintén szembenéz a tényekkel, azzal, hogy mennyi időt tölt a munkájával, a gyerekei nélkül. Állítja, hogy ha apa lenne, mindenki dicsérné érte.

Az amerikai Lara Bazelon ügyvéd a New York Timesnek írta meg álláspontját.

Ügyvéd vagyok, jogot tanítok és írok. Ezen felül elváltam és két kiskorú gyereket nevelek. Gyakran megkérdezik tőlem: „Hogy bírsz ilyen sokat dolgozni és amennyire lehet, jó anya lenni egyszerre?”

Minden dolgozó anya megkapja ezt a kérdést – vagy valamelyik változatát –, ami feltételezi, hogy a munka és magánélet egyensúlya megvalósítható. Nem az. Ez az elvárás folytonos szégyenbe és önostorzásba hajszolja a nőket.

Mint annyi nő, gyakran a munkámat részesítem előnyben. Azért teszem ezt, mert egy egyszülős háztartás fejeként én vagyok az egyetlen kenyérkereső. Az exférjem, akivel közösen, de külön neveljük a gyerekeinket, csodálatos apa, és az életem összeomlana nélküle. Egyikünk se fizet gyerektartást a másiknak.

A döntésem azonban több, mint anyagi szükségszerűség. Azért részesítem előnyben a munkámat, mert vannak ambícióim és mert fontosnak tartom. Ha nem írnék, tanítanék és ügyvédkednék, az életem egy része üres lenne.

Pár évvel ezelőtt egy ártatlan fekete férfit védtem egy bírósági tárgyaláson, akit tizenévesként, 1979-ben, hamistanúzások és rendőri, valamint ügyészi kötelességszegés következtében életfogytiglani börtönre ítéltek egy gyilkosságért, amit nem követett el.

Harmincnégy évvel később még mindig rács mögött ült. Bár elárasztottuk a kerületi főügyészt az ügyfelem ártatlanságát alátámasztó bizonyítékokkal, ragaszkodott az újratárgyaláshoz.

Ebben az időben a fiam 4, a lányom 2 éves volt. Egy hónappal az újratárgyalás kezdete előtt San Franciscóból egy apró lakásba költöztem Los Angelesbe, közel a bíróság épületéhez. Hosszú időt töltöttem a gyerekeim nélkül, akiknek minden gondoskodást megadott az apjuk, a nagymamájuk, a fiam óvónénije és a lányom bébiszittere. Amikor hazarepültem, nem voltam mindig teljes mértékben jelen. Az ügyfelemnek nagyobb szüksége volt rám, mint a gyerekeimnek. Úgyhogy többet kapott belőlem. Sokkal többet.

Teltek a hónapok – a fiamnak pedig sok kérdése volt. „Miért vagy olyan sokat távol?”, vagy...

Miért telefonálsz folyton azzal a bácsival?

Elmagyaráztam neki, mi forog kockán. A jó fiúk küzdenek a rossz fiúk ellen. Ha vesztünk, az azt is jelenti, hogy a rasszizmus kerekedik felül és egy ember életének annyi.

– Nyerni fogtok? – tudakolta.

– Ez a munkám – feleltem.

Egy-két meetinget kihagytam, hogy elvigyem a gyerekeket a játszótérre vagy a múzeumba és korán mentem értük, hogy elvigyem őket karateedzésre. Nemrég visszautasítottam egy ajánlatot, hogy még egy órám legyen, amivel elég sokat kerestem volna, de nem akartam még több időt a gyerekektől távol tölteni.

De mindig van még egy ügyfél, akit meg kell védeni, egy cikk, amit meg kell írni, egy nehézségekkel küzdő diák, akinek az ügye nem várhat. Elmondom, mikről maradtam le: a lányom hetedik születésnapjáról, a fiam tizedik születésnapi zsúrjáról, két családi nyaralásról, három halloweenről, minden osztálykirándulásról. Soha egyetlen iskolai eseményt se szerveztem meg, egyben sem vettem részt.

karrier,gyerek,igaz történet
Forrás: Getty Images

Előfordult, hogy elszomorított egy-egy döntésem. A lányom hetedik születésnapja volt a legrosszabb. Sírt, én pedig mindent megtettem, hogy én ne sírjak. Émelyegtem. De hat órával később tárgyalásom volt.

Az időpontot én választottam, a bírót nem, mert tudtam, hogy a másik oldal még nem áll készen. Néhány nap késés azt jelentette volna, hogy elveszítjük a felbecsülhetetlen jelentőségű előnyünket. Nem akartam kockáztatni, mert tudtam, mi vár az ügyfelemre.

Megesik persze, hogy kételkedem a döntésemben, hogy szégyellem magam, hogy félek. Tudom, hogy nem vagyok „normális” anyuka, mert a gyerekeim mondják nekem. Ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy ettől még nem vagyok „rossz anya”. Arra is emlékeztetem magam, hogy ha apa lennék, minden egyes alkalommal, amikor megbeszélek egy időpontot a gyerekorvosnál vagy egy közös játékdélutánt a fiam barátjának szüleivel, körbeünnepelnének.

Büszke vagyok arra, amit elértem. Még büszkébb vagyok, amiért el tudom tartani magam és a gyerekeimet. De olykor eltöprengek azon, hogy a döntéseim nem károsak-e rájuk nézve.

Két éve a fiam harmadikos osztályában hálaadásnapi pikniket rendeztek. A bíróságról kijövet beestem a boltba, megvásároltam az első dolgot, ami szembejött – egy mákos kalácsot – és az iskolához rohantam. Az osztályterem tele volt anyukákkal és itt-ott lézengtek apukák is. Én voltam az egyetlen, aki hivatali ruhát viselt. A kalácsot az asztalra tettem egy másik anyuka házi készítésű pörköltje mellé. A fiam rám nézett és kacsintott.

Az ebéd után játék következett. Minden gyerek kapott egy narancssárga, levél formájú papírt, amelyen kiegészítendő mondatok szerepeltek: „Azt értékelem a szüleimben, hogy…”, és „ez segít abban, hogy…”

A gyerekek egyesével felálltak és felolvasták, amit írtak. A legtöbben arról beszéltek, mennyire szeretik az anyukájukat, mert finomakat főz és biztonságos otthont teremt nekik.

Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ahogy hallgattam őket, és az arcomra fagyott a mosoly. Vajon mi a búbánatot mond majd a fiam, ha rá kerül a sor? Hogy két különböző otthonban él, hogy rendszeresen virslit meg csirkerudacskákat eszik vacsorára, amíg az anyukája valóságban is megtörtént bűnügyi sztorikat mesél neki? Hogy egyszer udvariasan megjegyezte, ahogy leültünk a vacsoraasztalhoz, hogy „Anyu, szerintem elfelejtetted a zöldségeket”?

A fiam az utolsók között került sorra. Felállt és csengő hangon ezt olvasta fel:

Azt értékelem a szüleimben, hogy ügyvédek, akik kiszabadítanak embereket a börtönből. Ez segít abban, hogy gondolkozzam, helyes döntéseket hozzak és példaképeim legyenek.

Rám nézett, az arcán alig észrevehető mosoly bujkált. Legszívesebben felugrottam volna a gyerekekre méretezett székről és az öklömmel a levegőbe bokszolva felüvöltöttem volna: – Az én fiam! – Még mindig kint van az a narancssárga levelecske az irodámban. Néha ránézek, amikor későig dolgozom.

Remélem, a gyerekeim megértik. Azt hiszem, megértik. Jobban szeretem őket, mint azt el tudom mondani, és a létezésük mély értelmet ad az életemnek. És ugyanígy érzek a munkám iránt.