Zsiga Melinda: Tettekkel küzdök az előítéletekkel

Március 18-tól már megvásárolható a 2023-as tavaszi Éva magazin! Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT!
Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!
Születésed után a kórházban hagytak, nevelőszülőknél nevelkedtél. Érezhetted gyerekként valaha a családi fészek melegét?
A kórházból Nagybajomba kerültem, majd Marcaliba, ahol egymást követően három családnál gyerekeskedtem. Közben elvesztették a kórház által kiadott dokumentumaimat, így nem tudom pontosan, mikor hova kerültem, de éveket töltöttem egy-egy családnál. Az elsőre nem emlékszem, csak az van meg, hogy velünk él a vér szerinti nővérem. Szerettem volna, ha jó testvéri kapcsolat alakul ki közöttünk, de később szétválasztottak minket. A második családomban nem volt könnyű életem: a bántalmazást, amit ott elszenvedtem, nem éltem meg tragikusan, mert nem volt viszonyítási alapom, azt hittem, ez együtt jár a normális családi élettel. Abban a hiszemben voltam, hogy az igazi családommal vagyok. A harmadikhoz elég idősen, kilencévesen kerültem, ilyen korú gyereket nem nagyon szoktak befogadni, mert már nehéz kialakítani a kötődést. Ráadásul ott már volt három államilag gondozott kisgyerek, akik csecsemőkorukban érkeztek, ők teljesen odaszoktak, mire jöttem. A vér szerinti tesómmal felnőttként újra találkoztam, de külön utakat járunk, eltávolodtunk egymástól, nem sikerült szoros viszonyt kialakítanunk. Elképzelni sem tudom, milyen lehet megélni a családi kötelékeket, hiába látom magam körül és a filmekben. Nem is erőltetek semmilyen családi kapcsolatot, jó barátaim vannak, akik közel állnak hozzám. Az viszont izgat, milyen lehet a családi fészek: milyen az, amikor az anyukádat, apukádat nem magázod, bensőséges kapcsolatban vagy velük. Ha lesz gyerekem, semmiképp nem élheti meg azokat a bizonytalan érzéseket, amiket nekem kellett. Ismerni fogja az anyai ölelés jóleső melegét.
Később kaptál lehetőséget, hogy találkozz a vér szerinti anyukáddal.
Kíváncsi voltam rá, főleg amiatt, hogyan néz ki. Sokszor kérdezik tőlem, hogy nem vagyok-e félvér, nincs-e bennem arab, török vagy indiai vér. Hogy roma származású vagyok, a harmadik családban tudtam csak meg. Nem igazán érdekeltek a miértek, de szerettem volna megismerni az igazi anyukámat. Kérdésekkel készültem, de amikor szemtől szembe kerültem vele, lefagytam. Furcsa helyzet volt: nem tudtam eldönteni, hogy tegezzem vagy magázzam, megöleljem-e vagy sem. Nem öntött el az érzés, hogy ő itt az édesanyám. Idegen volt számomra, pedig kedvesen bánt velem, még bátorított is, hogy bármikor meglátogathatom. Örülök, hogy egyszer találkozhattam vele, utána nem sokkal később sajnos meghalt.

Jól gondolom, hogy mint annyiszor, esetedben is a sport jelentett kiutat a nehéz élethelyzetből? Tudatosan próbáltál elmenekülni egy befogadóbb közegbe?
Vonzott a sport, de nem a kitörést kerestem benne, en - nyire nem is voltam tudatos akkoriban. Örülök, hogy a nevelőszüleim sportolni járattak, és annak is, hogy nem erőltették – ha akarom, abbahagyhattam volna. Egyik tanáromnak feltűnt, hogy gyors vagyok és jó a mozgáskoordinációm, a kézilabdát javasolta. Hamar sikerélményeket szereztem, ami nagyban motivált, hogy újra és újra lemenjek a kézis edzésekre.
Vajon mi visz rá egy fiatal lányt, hogy a sportágak közül pont a kick-box érdekelje? Esetleg arról van szó, hogy világéletedben küzdened kellett, akár azért is, hogy jóllakj, és ez a szellem a küzdősportok felé vitt? Egy interjúban mesélted, hogy gyerekként volt, hogy a hűtőből sem vehettél ki ételt engedély nélkül.
Törekedtem rá, hogy egy csapat befogadjon. Egy kéthelyi lány is bejutott a válogatottba – Kéthely nem messze van Marcalitól –, és az járt a fejemben, hogy ha ő meg tudta csinálni abból a kis városból, akkor nekem is sikerülhet. Vonzott a kézilabda, mert a női csapatok népszerűek, és vágytam rá, hogy engem is elismerjenek, körbevegyenek szeretettel. Ám hiába voltam szorgalmas és gólerős, nem sikerült rendesen beilleszkednem a csapatba. Sokszor szomorkodtam amiatt, hogy nem állnak párba velem vagy nem passzolnak nekem. Otthon meg azért kellett küzdeni, nehogy feladjam, mert akkor – úgy gondoltam – csalódást okozok a nevelőszüleimnek. Csapattársaim idővel elfogadtak, mégis kívülálló maradtam. Sokat gondolkoztam, mi lehetett velem a probléma: nem a teljesítményemet nézték, hanem azt, hogy sok tekintetben más voltam, mint ők – elég, ha csak a roma származásomat vesszük. Hiába látom ma már, mennyire nem az értékeim számítottak, olyan mély nyomot hagyott bennem a kitaszítottság érzése, hogy képtelen vagyok feldolgozni. Ahogy azt sem lehet, hogy három családnak sem kellettem.
A kick-boxban viszont megtaláltad önmagad.
Előtte bokszoltam meg bikinimodellkedtem – ezek már mind egyéni megmérettetések voltak. Felhagytam azzal, hogy csapatjátékos legyek. Kaptam egy lehetőséget, hogy lemehessek bokszolni, gondoltam, miért ne próbálnám ki ezt a sportot is. Kiderült, hogy jók hozzá az adottságaim. Elkezdtem versenyezni, de három-négy év után abbahagytam, mert ott sem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzeltem. Ekkor jött a sorsfordító lehetőség: a Vásony testvérek, akik láttak rólam egy videót, meghívtak, hogy tartsak a termükben edzéseket. Vérszemet kaptam, hogy kipróbáljam a kick-boxot. Keresztszalag-szakadás volt a térdemben, amit megműtöttek, de az orvosom megnyugtatott, hogy a térdemnek nem kifejezetten a rúgás árt, így miután felépültem, belevetettem magam a kick-box világába. Az edző, akihez kerültem, K1-gyel foglalkozik, ami a kick-box egyik fajtája, és azt mondta, szerinte ezt bírni fogom. Vásony Feri és Marci ekkor még versenyeztek, Feri mutatta meg az alapokat négy-öt hónap alatt, közben arra is kíváncsi volt, mennyire vehet komolyan. Kiderült, hogy nagyon is: úgy mentem oda, hogy nem lejárogatni szeretnék, hanem versenyezni. Miután bizonyítottam, bemutatott az edzőjének. A Vásony fivéreknél tapasztalatam meg először, hogy nem számít, honnan jöttem, az a fontos, hogy rendesen lejárjak a terembe, megbízható legyek és jó edzéseket tartsak. A testvérekkel gyakorolhattam, pedig a küzdősportokban a vegyes edzés nem jellemző. Ráadásul Feriék előttem még soha nem foglalkoztak lánnyal. Először meg sem akartak ütni.
Roma származásúként nem kerültél a ringben olyan helyzetbe, mint amiről Muhammad Ali mesélt, hogy gyakran számított, ha fehér ellenfelet kapott, mert olyankor a szurkolók faji alapon oszlottak meg aszerint, ki szurkol a feketének és ki a fehérnek?
Nem igazán, bár előfordul, hogy megkülönböztetés ér a meccsen, de ez főként pozitív diszkrimináció, amihez valószínűleg a külsőm is hozzájárul. Negatív élményem csak serdülőkoromban volt: az ellenfél csapata cigányozott, amikor gólt dobtam. Ha mostanában kimegyek a válogatottal egy kick-box meccsre, a szurkolók nem azt nézik, milyen származású vagyok, hanem azt, hogy magyar színekben versenyzek.
Hátráltat a sportban, hogy nő vagy? Olyasmire is gondolok, hogy esetleg a teljesítményedet nem ismerik el annyira, mint a férfi versenyzőkét?
A válasz és az interjú fennmaradó része a már kapható 2023-as tavaszi Éva magazinban található!
Nézd meg, hogyan készültek Zsiga Melinda gyönyörű képei!