A kapunyitási pánik az élet egy különösen feszült időszaka, intenzív lelki válság, útkeresés, amely 20- as éveink közepétől nagyjából a 30-as éveink elejéig jelentkezik. (Született már erről statisztika is, amely 26 évesnek és 9 hónaposnak taksálja az átlagos pánikba esőt és 11 hónapot jósol a krízisnek.) Nem érint persze egységesen minden fiatalt, de tipikus elszenvedői erősen motivált és okos emberek, akik mégis azt érzik, hogy nem képesek kiteljesedni, illetve hogy lemaradnak a kortársaik mögött. Jellemzően jól teljesítettek az egyetemen, de ezt követően nehezen (vagy sehogy sem) találtak munkát, illetve pusztán „aktatologatással, pecsételéssel” telnek a napjaik. Talán a szüleikkel élnek, mert nem sikerül a saját lábukra állniuk. Esetleg megkapták álmaik melóját, ám menet közben rá kellett jönniük, hogy az a gyakorlatban egyáltalán nem olyan izgalmas, felszabadító vagy hasznos, mint hitték. Illetve csalódottan konstatálják, hogy a munka olyan irreálisan nagy energiabefektetést igényel, hogy mellette a teljes életről és a családról szőtt álmaik nem válthatók valóra. Mindez pedig értékválságot idéz elő… de erről majd később.

A quarterlife crisis fogalmát Alexandra Robbins és Abby Wilner alkotta meg 2001-ben. Az újságíró-informatikus szerzőpáros könyvében arról ír, milyen régóta ismert fogalom a 40–50 éveseket sújtó életközépi krízis, az úgynevezett midlife crisis, melyről az elmúlt fél évszázadban rengeteg kutatás és tanulmány született. Ehhez képest igen kevés figyelmet kap a közbeszédben a többi krízis, amely életszakaszváltásainkat kíséri – például az időskori „mi hasznomat veszi még a világ” válság. Wilnerék hívták fel a figyelmet arra a 21. századi jelenségre is, amely magyar fordításban – a kapuzárási pánik kifejezés analógiájára – a kapunyitási pánik nevet kapta.

Az eredeti quarterlife crisis kifejezésre reflektálva, szintén 2001-ben született John Mayer Why Georgia című dala, amelyben megfogalmazza az életérzést (szabad fordításban – a szerk.): „néha eltűnődöm, hogy hová fut ki ez a továbbra is döntések nélkül létező élet. Jól élem-e?… Lehet, hogy ez a kapunyitási pánik, vagy csak kavarog a lelkem?… Szobát bérlek, és fából készült dolgokkal töltöm ki benne a tereket, hogy otthonossá tegyem, de valójában magányt érzek ... mosolygok, ám igazából csak takargatom a fejemben dúló hiedelmeket. Ne higgy nekem, ne higgy nekem, mikor azt mondom, hogy megszabadultam tőlük. A többi ember számomra idegen, a saját utamat járni pedig veszélyes és nyilván megfizetem majd az árát.” Hol van az a szárnyalás, a szabadság édes érzése, amit a felnőtté válás időszakához szeretnénk kapcsolni? Ezek a sorok megrekedt energiákról, zsigeri félelmekről, céltalanságról, az individualizmus csődjéről árulkodnak.

Itt térhetünk vissza a már említett értékválságra: az élet nagy változásait gyakran előzik meg ilyen krízisek. Mikróban és makróban is igaz tétel ez, éppúgy jellemző a személyes szintre, mint a szűkebb közösségekre vagy akár a társadalomra. Valami (valaki) már nem tölti be a korábbi funkcióját, nem elég, nem simul össze a jelenünkkel, nem szolgálja a haladást – kimúlóban van. Kell a hely az új igazságoknak, új definícióknak, új eszméknek, új céloknak, új társaknak. Az új értékeknek. Bizonyos szempontból ez egy ugrás a semmibe, hiszen az új érték még csak egy eszme, senki sem garantálja, hogy tényleg működőképes lesz. Szóval az élet rizikós, és a bukás időről időre elkerülhetetlen velejárója. Aki pedig sokat vár magától, az a bukásra is magasabb kockázatot vállal.

A jelenlegi életünkre és a világunkra jellemző értékválság kezdetét egyébként nagyjából a nyolcvanas évekre tehetjük (bár nyilván szakadatlanul zajló felértékelődési és leértékelődési folyamatról van szó, de valahogy mégiscsak be kell határolnunk a markánsan megjelenő változás kezdőpontját). Egyes nézetek szerint ez a jóléti társadalom csömöre. Mások szerint a felgyorsult élet, az internetalapú létezés és a globalizáció következménye. A nemi szerepek elmosódása is közrejátszik benne. Az egzisztenciális bizonytalanság fokozódása. És sorolhatnánk még, ám a kapunyitási pánik megértéséhez valójában nem is kell döntenünk a gyerekkoról, elég látnunk, hogyan torpannak meg a fiatalok.

A fiatal generációk identitásának általában része a lázadás: a szülői értékek ellen, a társadalmi vaskalaposság ellen, a megkülönböztetés ellen stb. Értékkülönbség, szembenállás, a szabályok megkérdőjelezése. Ettől megy előre a világ: az idősebbek kikérik maguknak, hogy ahogy ők csinálják, az már nem elég jó, a fiatalok pedig követelik a jogot a másképp csinálásra. Minél határozottabbak a szabályokból szőtt keretek, annál inkább identitást ad nekünk a keretek feszegetése, annál tisztább előttünk a cél, minek ellenére tennénk, lépnénk, változtatnánk. (Végül a legtöbben beérjük némi szoftreformmal és beállunk a sorba, de ez már egy másik téma.) Napjaink fiataljainak azonban kevés a feszegetnivalója, mert maga a társadalom és a család is kevésbé következetes a szabályokat illetően. Mondhatni zűrzavaros és átláthatatlan.

Eközben annyi minden vált megszerezhetővé, amiről átlagember egykor nem is álmodhatott. Sok mindenben próbálhatjuk ki magunkat, ma már nem létezik az egyetlen „tuti”. Egyfelől tehát gazdagok a választási lehetőségek, szerteágazóak és nagyratörőek a vágyak, amiből természetszerűen következik a dilemma: alkalmas vagyok-e egyáltalán ennyiféle szerep, funkció betöltésére? A magam ura legyek? Vállalkozó? De közben feleség és anya is szeretnék lenni... Nem akarom anyám útját járni, aki kosztümben, magas sarkúban gürcöl az irodában heti 60 órát!

Másfelől azok a gyermekkori elképzeléseink az életünkről, amelyeket a szülői anekdoták, az ő mérföldköveik alapján alakítottunk ki, már nem reálisak. A megfizethetetlen lakhatás, a kisebb munkahelybiztonság és a nagy jövedelemkülönbségek miatt a felnőttkor hagyományos „jelzői”, például a lakástulajdon, a házasságkötés és a gyermekvállalás, visszaszorulnak. A mai húszasok mintha a semmi földjén navigálnának. Szóval itt ez a hatalmas kontraszt: bármit megkaphatsz, de lehet, hogy végül nem kapsz semmit.

Mintha az élet egy verseny lenne, amiben csak a legjobb futóknak jár elismerés. Ami egy olyan világban, ahol a Facebookon és az Instagramon mindenki tökéletes életet hazudik magának, elég álságos hozzáállás. A krízisek átvészelhetőek, kérdés, hogy tudjuk-e őket transzformációra használni, vagy hagyjuk magunkat belemerevedni a rettegésbe. A legjobb, amit egy kapunyitási pánikba esett fiatal tehet, hogy megszólítja a környezetében mindazokat, akiktől szolidaritást várhat. Akik nem legyintgetnek rá, nem intézik el annyival, hogy „jó dolgodban már nem is tudsz mihez kezdeni magaddal”. Amikor valaki megreked, boldogtalanságba süllyed, akkor barátokra van szüksége, akikkel megoszthatja a kétségeit. És/vagy mentorra (lehet az rokon, egykori tanár, főnök, bölcs családi barát, pszichológus stb.), a lényeg, hogy az illető nyitottan és őszintén álljon a beszélgetésekhez. Hadd kerüljenek elő az árnyékból a nagyon is hasonló életutak, félelmek és dilemmák, meg persze a megoldások is – kinek hogyan sikerült kiszabadulnia a „pánikszobából”.

Végül a lényeg, hogy lássuk, mindez átmeneti. A kapunyitási pánik egy létező és – nyugodtan állíthatjuk – manapság szükséges életszakasz. A válság abból adódik, hogy a gyerekből, akinek megmondják, mit kell tennie, és ha megteszi, jutalmat kap, olyan felnőtté kell formálódnunk, aki magának választ utat, maga tapasztalja meg, mivel jár azon haladni, és ha nem elégedett, lehetőségében áll irányt változtatni. Aki gyorsan találja meg az útját, nem a legjobb, legfeljebb a legmázlistább. Az ifjúkori szorongás és megtorpanás a fejlődést szolgálja, mert hozzásegít ahhoz, hogy újrafogalmazzuk magunkat egy fontos küszöb átlépése előtt.

Galériánkban olyan sztárok következnek, akiknek élete tele van szorongással