Öt fiú!? :D Vagyis hát hat, a férjeddel együtt... Nem tudom nem ezzel a kérdéssel kezdeni: hogy fért bele egy könyv megírása ennyi gyerek és a velük (is) járó rengeteg teendő mellett?

Röviden: nehezen, de sikerült. :D

Hosszan pedig, hát... hosszú folyamat eredménye a könyv. Több etapban készült, ha úgy nézem, akkor éveken keresztül. Maga a történet is több évet ölel át. Nem mindig egyszerre történtek, történnek a dolgok, még ha annak, aki kívülről a végeredményt zanzásítva látja, úgy is tűnik.

Részmunkaidőben testnevelést tanítottam a gimiben, vittem egy online családi portál szerkesztését és teljes működtetését, a hozzá kapcsolódó egyesülettel, pályázatokkal, alkalmazottakkal, építgettem és menedzseltem a saját szerzői karrierem. „Kikapcsolódásként” belevágtam egy egyéves, jógaoktató szakmai képzésbe is. Plusz persze a háztartás, kert, kutya, na meg a gyerekek természetesen, az edzésekkel, zeneórákkal, egyéb elfoglaltságokkal. Ráadásul az ikrek három, a legnagyobb gyerekem tizenegy éves volt, a köztesek kilenc és hét, amikor a férjem Budapesten kapott munkát, és három évig hétköznaponként egyedül kellett boldogulnom. Így leírva valóban szinte hihetetlen teljesítménynek tűnik, de

Írni ekkor is az úgymond „szabadidőmben” írtam, mint mindig. Általában délutáni alvásidőben (ha volt olyan), lopott félórákban, és éjszaka. Évekig blogoltam, akkor élte ez a műfaj a virágkorát, és a gyerekkorom óta rendszeres naplóírást ezzel helyettesítettem. Sok történet összegyűlt, és mivel régi álmom volt, hogy regényt írjak, így ezekből a posztokból kiindulva belevágtam. Nem ment olyan simán, ahogy elképzeltem.

Eleinte lassan, kényelmes tempóban haladtam, aztán úgy sem. Bedaráltak a hétköznapok, az anyai teendők. Sosem titkoltam el (a regényben is benne van), hogy sokszor sírtam a fáradtságtól, elkeseredtem, és azt sem mindig tudtam, hogyan tudok haladni a muszáj-dolgokkal, vagy épp, hogy mit akarok valójában. Aztán szembejött egy regénypályázat, aminek a határideje mégis erős motivációnak bizonyult, és akkor minden szabad percemben a könyvön dolgoztam. Sokszor hajnali 3-4 óráig csépeltem a laptopom. Amikor az ember nagyon meg akar valamit valósítani és azt szenvedéllyel csinálja, akkor flow-ba kerül, nem érzi a fáradtságot, megszűnik a tér és idő.

Ezt én is alá tudom támasztani, de ez akkor is így embertelenül sok dolognak tűnik, még számomra is.

Igen, sikerült is túltolnom a dolgot... Noha végül beadtam a pályázatra az épphogy befejezett könyvet, az a verseny második rostáján kiesett. Nem is elkeseredtem, hanem inkább elszállt az erőm. Gondolatban végül eljutottam odáig, hogy lemondok az íróvá válásról, nincs erre nekem sem időm, sem energiám, és talán tehetségem sem, hiába ez volt az álmom. Elérkezett egy holtpont, amikor úgy éreztem, maguk alá temetnek a napi teendők, túl sokat vállaltam. Éreztem, hogy ez nem mehet így tovább. A párkapcsolatunkat is kezdte megviselni a távollét és a kimerülés.

Mi volt a megoldás?

Megbeszéltük a férjemmel, hogy drasztikusan változtatnunk kell. Ő újra itthon keresett és talált munkát, illetve újraindította a vállalkozását. Én, könnyek között, kiszálltam a szívügyem online magazinból, leépítettem az egyesületet, delegáltam a régebbi írásaim körüli munkákat egy online asszisztensnek, abbahagytam a blogolást, cikkírást, sőt, életemben először még egy takarítót is fogadtunk. Fájt a szívem, de eldöntöttem, hogy csak a tanítás marad, félállásban. Szeretek tanítani, viszonylag stresszmentes, ha nem is sok, de stabil fizetéssel, fix munkaidővel. Mellette jut majd időm a sportra és a jógára, egyáltalán a mozgásra, ami a másik lételemem.

Úgy tűnt, hogy minden rendbe jön, mikor az élet pár hétre rá - kis fáziskéséssel - teljes megálljt parancsolt. Lett egy banális balesetem. Térdszalag szakadás, megfejelve egy rosszul sikerült műtéttel, ami szó szerint megállított, két egész évre. Hosszú ideig ágyhoz kötve és később a gyógytorna mellett gyakorlatilag semmi másra nem voltam képes, csak az írásra.

Amikor te lemondtál róla, az élet mégis visszaterelt hozzá.

Konkrétan nem maradt kibúvó a gyerekkori álmom megvalósítása alól. Összeszedtem magam, kreatív írást, írástechnikát, szerkesztést tanultam, és nekiálltam átírni, átszerkeszteni a regényt. Felfrissítettem az online marketing ismereteimet, beleástam magam a könyvkiadás rejtelmeibe és egy nagy levegő után úgy döntöttem, magánkiadásban adom ki a regényem, minden munkafázist magam végezve. Rengeteg munka volt, de nagyon élveztem. Újra éreztem a flow-t, de már nem merített ki, mert tudtam a mértéket… A visszajelzések boldoggá tettek, szárnyakat adtak, és anyagilag is nagyon megérte a magam urának lenni. Őszinte leszek hozzád: nagyon meglepődtem a könyv sikerén.

És nem is tétlenkedtél, hanem...

... miután a saját kiadás példányai elfogytak, gondoltam egy merészet, és megkerestem az Álomgyár Kiadót, hogy kiadnák-e „nagyban” a regényem. Legnagyobb örömömre igent kaptam. Profi csapattal, tapasztalt szerkesztővel, grafikussal igazi élmény volt együtt dolgozni. A Család a dombon így új, gyönyörű borítóval, és még feszesebb, gördülékenyebb szöveggel juthat el, reményeim szerint, még sokkal több olvasóhoz.

Mi is a kiadó születésnapi eseményén találkoztunk és nagyon örülök is neki, mert ennek köszönhetően találkoztam a könyvvel, aminek tényleg imádtam és élveztem minden sorát! Na de mi a helyzet most, hogy már itt a könyv?

Most újra van időm írni. Igaz, hogy újra teljes állásban is dolgozom, de már nagyobbak a gyerekek. Több a szabadidőm, a legnagyobbak önállóan közlekednek. Tanárként pedig a nyári szünet igazi ajándék, nem cserélném el semmire.

Az én tanulságom az, hogy egy (pláne több) kisgyerek mellett nagyon nem könnyű dolgozni, alkotni. Nem mondom, hogy senkinek nem sikerülhet, de én arra jöttem rá, hogy

Mindennek eljön, illetve megvan a maga ideje... Ez azt hiszem egy nagyon-nagyon fontos mondat minden kisgyermekes anya számára. Na de visszatérve: a Család a dombon-ban az egyik fő izgalmi szál, hogy könyvet írsz a szoptatásról, és hogy egyáltalán sikerül-e akkor még 3 gyerek mellől megírnod, időben leadnod, majd kellő emberhez eljuttatni. Mert hogy ugye - és bevallom, nekem itt esett le, hogy - ez a te történeted! De mennyire ténylegesen a ti sztoritok?

Hát, nem igaz, hogy „bármely hasonlóság valós személyekkel csupán a véletlen „műve”... :D (Majdnem) minden megtörtént, ami le van írva, legfeljebb nem úgy, nem akkor és nem azzal. De akár úgy is lehetett volna… Sok történést összevontam, időben vagy helyszínileg máshova helyeztem, másik szereplőnek adtam, vagy kidomborítottam, hogy dramaturgiailag tökéletesen illeszkedjen, és szolgálja a történet belső ívét. Férjem szokta viccesen kikérni magának egy-egy, az ő szájába adott mondatát vagy reakcióját, pedig csak nem jól emlékszik! :D Az biztos, hogy az én anyai, női érzelmeim, a gondolataim, a belső út, amit végigjárok a regényben, az pont így kanyargott, ilyen intenzitással és amplitúdóval, és nagyjából ezen az útvonalon. A történet esszenciája és mondanivalója tehát igaz.

Nem volt benned félsz kiadni a családi történeteket? A gyerekek történeteit? Egyeztettél esetleg velük, mi mehet, mi nem?

Nem csak a gyerekeimmel, hanem minden szereplővel egyeztettem. Ha kérték, megváltoztattam a nevüket (a vezetéknevek eleve kitaláltak), és volt egy-két olyan, pikánsabb, vagy blamásabb jelenet, ami az „elkövető” kérésére kimaradt a könyvből, és maradt a családi/baráti legendárium bizalmas sztorija. Természetesen vigyáztam, hogy senkit ne bántsak meg. Szerencsére a barátaimnak van humorérzéke, nekem magamnak pedig fejlett az öniróniám.

Nekem erőt szokott adni, ha más megmutatja a gyengeségeit, hibáit, sebezhetőségét, akár kisebb-nagyobb bűneit. Azt hiszem, ez csak erősíti az olvasóban azt az érzést, amit mondasz: mintha az ő saját érzéseiről, saját történeteiről olvasna. És kívülről, egy kicsit más szemszögből látni magunkat, mindig segít a problémák megértésében és megoldásában. Pláne, ha közben jókat lehet nevetni azon, aki - végülis - nem mi vagyunk. Talán ez is az egyik oka, hogy ennyire „bejött” a könyv a hasonló élethelyzetben levő anyukák körében.

És hát, látod, ha nem ismerjük meg egymást, talán rá sem jössz, hogy amit olvasol, az nem fikció.

Amikor találkoztunk, nagyon meglepett, hogy mindezek mellett, mármint 5 gyerek és írás mellett még testnevelést is oktatsz. De nem véletlen, a sport nagy szenvedélyed, ugye?

Igen. A sport kisgyerekkorom óta az életem része. Versenyszerűen szertornáztam, atletizáltam, később lovastornáztam. Aztán jött a néptánc. A Somogy Táncegyüttesben ismertem meg a férjem, és az itt töltött tíz év életre szóló élményeket és barátságokat adott. Palkóval a hasamban a próbákon a szülés előtti napokig táncoltam. Imádtam, de a gyerekek születése után már nem tudtam visszajárni. Kárpótlásul azóta minden gyerekem táncol, a két nagy ugyanabban az együttesben - esküszöm, saját akaratukból.

Pécsen angol-testnevelés szakon végeztem, a TF-en szereztem edzői képesítést, és rögtön tanítani is kezdtem egy gimnáziumban. Nagyon szerettem, szeretem. Volt több szünet a gyerekszülések, a vállalkozói lét felé kacsingatás, vagy legutóbb a térdsérülésem miatt, de most újra örömmel tanítok.

A szülések után, amikor otthon voltam, aerobicot és fitness foglalkozásokat tartottam - elsősorban magam miatt. Később visszatértem a rendszeres futáshoz, ami számomra felér egy méregtelenítéssel egybekötött meditációval. (Persze csak miután türelmes munkával, fokozatosan visszaszereztem az állóképességem…)

A jógára pedig az ikrek születése után, a már említett csúcsra járatott időszakban találtam rá, amikor testileg és lelkileg is rottyon voltam. Megmentett. Nem részletezem, hányféle módon és területen, mert az egy másik nagyinterjú lenne. De mindenkinek szívből ajánlom, mindenre is. Naponta akár csak tíz perc is életmentő lehet, hosszútávon pedig extrán kifizetődő. Egy kis súlyzós vagy saját testsúlyos edzéssel kiegészítve tökéletes.

De, mielőtt valaki azt hinné, hogy szupersportember vagyok, ez a felsorolás természetesen korántsem azt jelenti, hogy minden nap edzek, futok, jógázok. Volt ilyen korszakom, de az nem most van! Örülök, ha hetente egyszer vagy kétszer sikerül a tesi órákon kívül, a magam örömére mozognom.

Most van az a pont, hogy megkérlek: adj nekünk néhány időmenedzsment tippet, hogy mégis hogy fér bele ennyi minden!? És hogy jut magadra is időd? Jut egyáltalán?

Most már sokszor jut. Többször igen, mint nem. Egyrészt, mert nagyobbak a gyerekek, másrészt, mert igen, tudatosan beosztom az időm. Betartani nem mindig sikerül, de egyre jobb vagyok. Meg kellett tanulnom - a túlélésért. De persze ennél sokkal többet ad a tudatos tervezés.

Az időnk az életünk Az idő maga az élet - szokták mondani, és nekem ez ennyi idősen, már nem egy tovaszálló szlogen, hanem mellbevágó igazság, amit észben kell tartani. Ki akarok használni, meg akarok élni minden percet.

Én a naptárazós módszert használom. Nagyon bevált. Google naptárba hetente, mondjuk vasárnap délután beírom a következő heti teendőket. Ez ugye annyiban különbözik egy sima to-do listától, hogy konkrét időpontja, és - fontos! - meghatározott időtartama van egy-egy tevékenységnek, elvégzendő feladatnak. Így pontosan látszik, hogy mi az, ami az adott héten, adott napon belefér. Ez önmagában szorongásoldó, ami bizonyítottan fokozza a hatékonyságot, produktivitást, segíti a fókusz megtartását, sőt még az immunrendszer működését is segíti.

A naptáram szép színes. Nálam zöld a sport, narancs a családi logisztika (gyerekszállítás, háztartás), lila az iskolai órarendem, szép világoskék a nemszeretem „office hour”. Napsárga az írás, hogy kivilágítson, és messziről látsszon, hogy ma is, igenis, lesz időm rá. És a legfontosabb szín, ami egy ideje kötelező jelleggel, először kerül bele a naptárba, a rózsaszín, ami az énidőm. Az alvást is ezzel jelölöm, olvasást, barátnőzést, kertészkedést, sétát, biciklizést, színházat, mozit. A mozgáson és az íráson túl ezek mind töltenek.

A nagyobb, hosszútávú feladatokat kisebb lépésekre bontom, így látszik, hogy előbb-utóbb eljutunk a célig, ha következetesen megtesszük mindig a következő lépést. A színek aránya mindig változik, attól függően, hogy épp hol van a fókusz. Most nálam az írás került túlsúlyba, a rózsaszín, sőt a zöld felületek rovására, mert határidőre be kell fejeznem a Család a dombon második részét. Ha kész vagyok a könyvvel, szeretném bezöldíteni a naptáram, hogy ellensúlyozzam a sok gép előtt ülést.

Egy, a tapasztalatomon alapuló tipp, hogy a kreatív, alkotó tevékenységekre lehetőség szerint „brutto” időt kell szánni, beleszámolva a ráhangolódást, ami amúgy rövidülni fog, ha rendszeressé válik. Az agy egy idő után sokkal hamarabb „rááll” a feladatra.

És hogy állsz az alvással, arról nem sok szó esett még. :)

Na ez az, amiben nekem biztosan fejlődnöm kell: az alvás, pláne, hogy a fontosságát egyre inkább tapasztalom. Sajnos éjjeli bagoly vagyok, ilyenkor szeretek legjobban olvasni, és persze rendszerint ilyenkor száll meg az ihlet. (Most is elmúlt éjfél, mikor e sorokat írom, pedig a naptár szerint tíztől aludnom kellene, mert holnap hétkor már a suliban kezdek…)

De visszatérve a naptárazásra: kisgyerekesként nagyon rugalmasan kell kezelni, mert szinte biztos, hogy valami közbe fog jönni. Eleve hagyni kell puffer időket, illetve észben kell tartani, hogy holnap is van nap, a naptár nem törvény, hanem egy mankó. Nem szívatni akarjuk magunkat, hanem egy segédeszközt használni. Viszont a rózsaszín területeket nem szabad ekkor sem kispórolni. Egy nagycsaládban, és ennyi fiú között különösen!

Ha már az ennyi fiút említed, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire nehéz nőnek maradni ennyi fiú között? Vagy pont, hogy sokkal könnyebb? :)

Attól függ. Ha a háztartást nézem, akkor nem könnyű. Az öt fiam közül három rendetlen, kettő rendszerető. A kamaszkor nem segített a helyzeten. A férjem köztes állapotú. Sokszor őrmesternek érzem magam amikor folyamatosan utasítani kell a fiúkat, ki mit hova pakoljon és hogyan és hol takarítson. Ez nem túl nőies viselkedés, mint ahogy a másik véglet sem, amikor megunom a parancsolgatást, és inkább a mártírarcú cselédszerepet vállalom, magam végezve el minden házimunkát. Érdekes módon a konyhában nagyon önállóak, már a tízéves ikrek is szívesen készítenek maguknak egyszerűbb ételeket vagy desszerteket.

Az idegrendszeremnek mondjuk nem tesz jót a fiúk bevállalós életformája. Szikláról tengerbe ugrálás, ezerrel dörgetnek a sípályán... De sokszor nagyon is nőnek érzem magam mellettük. Amikor a picik rajongva néznek rám, és megölelnek, amikor a nagyok megtáncoltatnak egy táncházban vagy akár egy szilveszteri buliban, na akkor olvadozok. És persze

Gondolom nem egyszer kérdezték meg, hogy azért lett-e ennyi gyerek, hogy hátha majd a harmadik... negyedik... ötödik lány lesz!? Mik a jövőbeni tervek? Hatodiknak lány? :D Vagy most már csak úgy könyvekben gondolkozol – ahogy említetted a folytatást is? Mesélj! :)

Igen, most a Család a dombon folytatásán dolgozom, de vannak már más regényötleteim, vázlataim is. Ezek szintén elsősorban nőknek szóló, szórakoztató realista regények, amikben, ha valahol mélyen benne is leszek, már határozottan nem a mi életünkről fognak szólni.

A könyv végén pedig van egy sejtelmes utalás egy következő gyerekre… De hát az egész interjú egy spoiler lett…! 😀 Lelepleződött a folytatás. Igen, tény, hogy nagyon szerettem volna egy lányt a három fiú után. Sőt, bevallom, már az első után is lányra gyúrtunk. De persze, most már semmi pénzért nem cserélném egyikőjüket sem. Plána, hogy közvetve kaptam azért lányokat is, sokszor tele velük a ház. A húgomék is itt laknak a szomszédban, a lányai mintha a sajátjaim lennének, illetve a fiaim barátnői is hamar ideszoktak. Nagyon szeretem, ha sokan vagyunk, de egy új baba már nem hiányzik. Ha mégis jönne, remélem, egy unoka lesz, úgy tíz év múlva. Addig most már szeretném megírni azt a jó néhány, a fejemben már megszületett könyvet! :)