Hogyan csöppentél bele a gasztronómia világába?

Az ízek, az ízlelés az első emlékeimhez kötődnek, és a főzés egyfajta szeretet kifejezés, én ezzel szerzek örömet másoknak. Igazából nagyon hamar elkezdtem a konyhában tevékenykedni, emlékszem, ötéves voltam, amikor a szüleimnek tálcán vittem ágyba a reggelit, ezzel szerettem volna megmutatni, hogy mennyire szeretem őket.

Mi volt a menü?

Piritós, azt hiszem, megkentem vajjal, mert úgy gondoltam, hogy egy szelet kenyeret azért mégsem vihetek be nekik csak úgy. Főztem mellé teát is. Nagy család voltunk, szerettem anyának besegíteni, és idővel már helyette is én készítettem az ételeket és iszonyatosan élveztem. Aztán jöttek az egyetemi évek, amit nem neveznék sem a csúcsgasztronómia, sem a kulináris élvezetek időszakának. Aztán miután megszereztem a diplomát, kimentem Németországba, és egy évig ott éltem. Fél évig bébiszitterként dolgoztam, aztán teljesen véletlenül bekerültem egy ifjúsági szállás konyhájára konyhai kisegítőként. Most így visszatekintve látom, hogy mekkora örömet okozott nekem ott lenni, és a kollégák is nagyon elégedettek voltak a munkámmal. Azt mondták, hogy korábban egyik gyakornok sem volt olyan lelkes, mint én: sokszor én voltam az utolsó, aki hazament a konyháról. Nagyon klassz volt, baromira élveztem, aztán amikor visszajöttem Magyarországra, bekerültem az egyik legnagyobb receptoldalhoz.

Ott mi volt a feladatod?

Szerkesztő voltam, így az összes recept, ami felkerült az oldalra, rajtam keresztül ment át. Ezzel nagyon nagy rálátást szereztem a receptekre, és rutint is, mert ha megtetszett egy-egy recept, vagy láttam benne potenciált, kipróbáltam. Nagyon élveztem, közben pedig az évek alatt született három gyerekem, ezekben az időkben a lehetőségek picit beszűkültek.

Hozzátáplálás és hasonlók, mindig kellett valamit csinálni a konyhában, így a főzés a hobbim lett. De úgy gondoltam, ebben nagyobb potenciál is lehet, és lehetne vele komolyabban is foglalkozni. Úgyhogy elkezdtem online főzőtanfolyamokat tartani.

Ekkor még Győrben laktatok, ugye?

Igen, ez a Covid idején volt, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy ami nekem egyértelmű, az a résztvevőknek nagyon hasznos információ volt. Ezzel egy időben kezdtem el egy képzést a Culinary Institute of Europe szakácsiskolában Budapesten. Azelőtt bármiféle gasztronómiai tudást saját tapasztalatokból, könyvekből, magazinokból és az internetről tanultam meg. Ez a képzés sokat adott, főleg a konyhatechnológiával és az alapanyag használattal kapcsolatban. Jól be tudtam építeni a tanultakat a mindennapokba és a workshopokba is. Aztán nyáron kaptam egy lehetőséget egy magániskolától, hogy a konyháján főzzek. Ekkor már nagyon a levegőben volt a Budapestre költözés lehetősége, úgyhogy egy hónap alatt összekaptuk a családot és a fővárosba költöztünk.

Tehát bekerültél egy olyan helyre, ahol nap mint nap 500 emberre kellett főznötök.

Igen, de én még most sem mondanám azt, hogy szakács vagyok. Nekem a gasztronómia egy hivatás, én se a végzettségemet, se a tudásomat figyelembe véve nem vagyok profi szakács szinten. Inkább azt mondanám, egy nagyon lelkes amatőr vagyok.

A hivatás az talán jó szó.

Igen, szerintem is az a legjobb kifejezés. Kiműveltem magam, nekem ez így komfortos, nem szeretnék az igazi profik szintjére eljutni, Michelin-csillagos vagy Bib Gourmand minősítést nyert konyhán főzni. Kifejezetten nehéz nőként családbarát konyhát találni, és ez nem róható fel a vendéglátóegységek tulajdonosainak, mert az emberek esténként és hétvégén is szeretnek étterembe járni.

Kanyarodjunk el Az Ínség Zavarához. A műsorban négyen főztetek és mindenki másféle gasztrofilozófiát képviselt. Hozzád melyik stílus áll legközelebb?

Szeretek mindenből csipegetni, kis szeletkéket behúzni. Kifejezetten eklektikusnak tartom magam, nem tartozom például a fine dining irányhoz, de vannak olyan elemek abban is, amelyeket könnyen magamévá tudok tenni. A háziasszony leválaszthatatlan rólam. Talán az egyszerű, de minőségi bisztró vonal áll a legközelebb hozzám. A főzéshez nem kellenek órák vagy napok, elég, ha kreatív az ember, és a fejében ott van minden. Az én fejemben is ott vannak az ízek, hogy mi mihez passzol és nagyon szeretek a konyhában lenni, mert elkezd pörögni az agyam. Más ezt a zenében éli át. A főzés is művészet, és nem csak a tálalás része, ami egyébként pont a gyenge pontom, hanem az egész folyamat, hogy minden íz és textúra meglegyen, stimmeljenek a fűszerek. Fontos, hogy tudjuk az ízeket kombinálni egymással, a műsorban is az vitt előre és motivált leginkább, hogy úgy kellett megoldanom a feladatokat, hogy átlagos alapanyagok felhasználásával, bárki számára elkészíthető, nem túl bonyolult ételek szülessenek.

Igen, ha jól tudom, az külön szempont volt, hogy csak olyan konyhai eszközöket használhattatok, amelyek egy átlag háztartásban is megtalálhatók.

Igen, ez így volt. Se sokkoló, se thermomixer. Én mondjuk előnnyel indultam a többiekhez képest, mert ők profi séfként napi szinten használják ezeket az eszközöket.

Ez a fajta gasztroreality egészen újszerűnek számít, hiszen a mai világ problémáit boncolgatva kellett az ételeket elkészítenetek, és a főzések után szakértőkkel közösen megvitattátok az adott témákat. Milyen visszajelzéseket kaptál a műsorral kapcsolatban?

A kommenteket csak az első rész után olvastam, nagyon furcsa volt, hogy szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek. Az elején egyébként tartottam tőle, hogy túl hosszúak lettek a részek, de nagyon jól volt felépítve, a főzést és a szakértők nyilatkozatait váltogatva, vitte a figyelmet végig.

Melyik volt a legnehezebb rész számodra?

A harmadik rész, a témája miatt. A fenntarthatóság kérdését jártuk körbe, és mivel jelenleg nem tudjuk a megoldást, a helyzet nem mutat konkrét kiutat, ezáltal elég nyomasztó tud lenni. Alapvetően mindegyik részt élveztem, talán az első és az utolsó voltak a kedvenceim. Az elején megvolt benne a kezdés lendülete, bemutatkoztak a szakácsok, aztán szép ívet jártunk körbe, és a végén nagyon szerettem a lezárást is.

Ha már a kedvenceknél tartunk, otthon három gyerekre főzöl. Van olyan favorit étel, amit mindenki szeret a családodból és bármikor bevethetsz?

Hárman háromfélét esznek nagyjából, kovászolok otthon, és a kenyeret vagy a kovászos pizzát nagyon szeretik. A gyerekek által kedvelt klasszikusok nálunk is működnek, mint például a paradicsomos spagetti vagy a tiramisu. Alapvetően eléggé szétválik, mert az egyik gyerek megeszi a csicseriborsót, a másik a rizst szereti, bulgurt és a kuszkuszt. Amennyire törekedtem rá a hozzátáplálás során, hogy ínyenc gyerekeket neveljek, úgy kellett szép lassan rájönnöm, hogy ez nem rajtunk múlik. Alapszabály, hogy mindent meg kell kóstolni. Múltkor például borjúhúsból készítettem gulyáslevest és pogácsát sütöttem mellé. Szinte biztos voltam benne, hogy a borjú egyik gyereknél sem fog átmenni a rostán, de az egyik kiette belőle a húst, a másik mindent megevett belőle, csak a levét hagyta meg, a harmadik pedig csak a levét ette és pogácsával tunkolta.

Ezt így tényleg nem egyszerű logisztikailag összehozni.

Igen, és én még motivált vagyok. A monotonitás sokaknál könnyen fásultsághoz vezethet. Az is elég demotiváló tud lenni, hogy a gyerekek óhatatlanul az óvodai/iskolai menzán szocializálódnak, és ha készítek egy borsófőzeléket, amit saját magából sűrítek, nem akarják megenni. Ez sokáig bosszantott, ma már kevésbé húzom fel magam és a gyerekek is nyitottabbak. Főleg a kilencéves fiamon látom, hogy mindent megkóstol, és gyakran mondja, hogy „anya, ez nagyon ízlik”. Az olyan jó érzés.

A műsorban említetted, hogy nem nagyon engeded be a férjedet sem a konyhába. A gyerekekkel szoktál közösen főzni?

Ezzel kapcsolatban a műsor elindított bennem egy változást, már a férjemet és a gyerekeket is jobban beengedem. A gond az, hogy hihetetlenül kontrollmániás vagyok, szeretek mindent irányítani és felügyelet alatt tartani. Ezzel még dolgoznom kell magamban, tudatosan figyelni arra, hogy a gyerekekkel közösen főzzek. A nagyobbik lányom például sokszor jön és kérdezi, hogy segíthet-e. És igen, van, hogy legszívesebben azt mondanám, hogy nem, megcsinálom én, mert sietek. Vagy félek, nem olyan lesz, amilyenre terveztem. Most már eldöntöttem fejben, ha van idő, nem érdekel, hogy pacsmagol, lehet, nem fog tökéletesen összeállni az a tészta, de hagyom, hogy ő gyúrja meg a kekszet vagy mondjuk kókuszgolyót, mert tényleg nagyon élvezi.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Éppen most indítok el egy új projektet. Egyrészt szeretném újraindítani a workshopokat, most már nem online, hanem személyes jelenléttel. Másrészt sokszor tapasztaltam, amikor a barátnőimmel vagy a workshopokon beszélgettem, hogy az emberek azért nem főznek, mert belefásultak az egészbe. Gyakran kaptam olyan visszajelzést, hogy attól, ahogy beszéltem a főzésről és megosztottam a trükkjeimet, megjött a kedvük hozzá. Ezért egyfajta terápiás jelleggel szeretném átadni a tudásomat másoknak, megkönnyíteni az emberek dolgát, hogy ne kényszernek éljék meg, és ne járjon negatív érzésekkel, ha be kell menni a konyhába. Tervezéssel és gyorsan elkészíthető receptekkel a főzés tényleg sokkal gyorsabb és élvezetesebb lesz. Mivel minden eset más és egyedülálló, egyénre szabottan segítek: először személyes konzultációval mérem fel a problémát, igényeket, majd abból bontakozik ki a megoldás. Gasztro coachingnak hívom, életvezetési tanácsok helyett, a konyhában segítek.

Szerintem szuperül hangzik. Én megvettem, mint ötletet.

Persze nem várom el, hogy mindenki rózsaszín felhőkkel és unikornisokkal ugrándozva menjen be a konyhába, mert ebédet kell főzni. Főleg kisgyerekes anyukáknál tapasztalom, micsoda nyűg a mindennapos főzés, állandó kreativitást igényel, és ha nem sikerül, vagy nem eszi meg a kicsi, ott az állandó rossz érzés. Vagy ha főzés helyett rendelünk valamit, egyből ott lelkiismeret-furdalás.

Hogy javítja a rendszeres főzés a mentális egészségedet? Nézd meg a lenti galériánkat!