Mindkét fülemre majdnem siket vagyok, vagyis súlyosan nagyothalló, ahogyan édesanyám is az. Hallókészüléket viselek. 11 éves ikerfiaim is nagyothallók, így három különböző hallásállapotú ember él együtt, ami nem könnyű.

Az első készülékemet 16 évesen kaptam. A család elültette bennem, hogy ez szégyellnivaló dolog. Ebből egy 24 éven át tartó titok lett, ami lelkileg, fizikailag és idegileg is nagyon megterhelt. Igazából senki nem állt mellettem. Néhány évvel ezelőtt jutottam el oda, hogy felvállalom a helyzetemet. Foglalkoztat az állapotom, főleg, hogy idővel romlik. Félek, hogy a maradék hallásom is eltűnik, és még elszigeteltebb leszek, ezért jelnyelvet tanulok.

Jellemző, hogy korábban hetekig görcsöltem, hogy hogyan mondjam el az aktuális (halló) szerelmemnek, hogy nagyothalló vagyok. A reakció általában az volt, hogy: „Csak ennyi? És akkor mi van?” Azt hittem, ha megtudja, elhagy. Ez inkább mindig fordítva történt, az alacsony önértékelésem miatt.

Nem szeretem a „süket” szót, a siketek pedig két dolgot nagyon nem bírnak, ha azt mondják rájuk, hogy „süketnémák”, vagy hogy „mutogatnak”. Sértő, ha valaki tudja, hogy hallássérült vagyok, és a hátam mögött beszél, vagy előttem sugdos a másiknak, vagy jelel a hátam mögött, vagyis kizár a beszélgetésből – ami még családon belül is előfordul.

Ha segíteni akarsz, nézz rám beszéd közben, ne beszélj tele szájjal, és ismételd meg, amit nem értettem. Ne kiabálj, csak artikulálj.

Nekem még van dolgom önmagammal a teljes elfogadás terén. Ha ez sikerül, akkor lesz boldog és kiegyensúlyozott az életem. Addig pedig, ahol csak tudok, segítek másoknak. Ami kikapcsol és feltölt, az a futás. Olyankor csend van és önmagam lehetek.

Fogyatékkal élő nők, akikre érdemes odafigyelnünk: