Eleinte látszólag minden rendben volt. Régóta összetartó munkaközösség, kedves középkorú emberek, kicsit gyengekezű, de empatikus főnök. Egy év után ez a főnök nyugdíjba ment, a helyét pedig átvette egy fiatalabb kolléga, Á., aki pályakezdő kora óta a cégnél dolgozott. Megszállottja volt a helynek, azzal a meggyőződéssel fűtve, hogy ha ő irányítja majd, minden pompásan fog működni, sőt tökéletesen, sőt, úgy, ahogy még egyetlen munkahely sem működik ezen a világon.

Sokáig fel se tűnt, mit művel. Kétségtelenül jobban kommunikált, mint a korábbi főnök, gyakrabban jött be hozzánk beszélgetni, megkérdezte, hogy vagyunk. Mondjuk a Bélától, akivel szinte a kezdetek óta együtt dolgoztak, többször, mint tőlünk, és az is gyakran megesett, hogy közösen kuncogtak a konyhában – utólag azt gondolom, rajtunk. Nem mondom, hogy én efféle bizalmaskodásra vágytam vele, sőt, de azért rosszul érintett a második sorba kényszerítés. És nem csak engem. A cégnél azonban nem volt divat a nyílt őszinte szó, mindenki csak suttogott, csendben panaszkodott vagy beérte néhány pofavágással.

A helyzet Á. második évében vett még rosszabb fordulatot. Sokáig vigyázott arra, mit hogyan kinek mond, látszott, hogy elvégzett néhány kommunikációs tréninget, előre megköszönte a munkát, betartotta az énbeszéd szabályait, kerülte a sértegetést vagy megalázást. Erőszakos és kontrollmániás alaptermészete azonban lassan elkezdett kiütközni. A baráti beszélgetésnek álcázott nyakunkra járás egyre sűrűsödött, néha már-már a zaklatás határát súrolta: nem hagyott békét az ebédszünetben, esténként csetüzeneteket vagy emaileket írt a kollégáknak, munkaidő utáni feladatokat adott ki. A mítingeken egyre gyakrabban ejtette ki annak a nevét, aki szerinte nem dolgozik megfelelően, belekötött az emberekbe, gúnyolódott, ironizált a beosztottjain.

Meggyőződésem, hogy azt hitte, neki ehhez joga van, mert a régen ott dolgozókkal gyakran összejárt, voltak barátai, szövetségesei – mint például Béla. Azt viszont kihagyta a számításból, hogy a többség – beleértve például engem – egyáltalán nem az ő barátja, és nincs joga ilyen közvetlennek hitt modorban kommunikálni velük. Néha kedveskedő anyuciként, máskor haverkodó korombéliként, megint máskor sértett királynőként viselkedett. Csak egyféleképp nem: empatikusan távolságtartó, az érzelmeit helyén kezelő, higgadt főnökként.

Nem bántalmazott soha nyíltan, ezért nem tudok extrém tapasztalatokról beszámolni. Azt azonban éreztem, hogy valami nincs rendjén. Hogy egy főnök nem függ érzelmileg ennyire a munkahelyétől, nem haverkodik a beosztottjai egy körével és nem mellőz más dolgozókat. Nem enged meg magának ilyen közvetlenül bántó hangot, nem gúnyolódik és főként nem személyeskedik.

Á. lassan teljesen megmérgezte a légkört, legalábbis azt a részét, ahonnan én szívtam a levegőt. Volt, aki szerette őt (főként a haverok), mások tartottak tőle, vagy azt hangoztatták, „máshol se jobb”. Én azonban nem hittem ebben. Biztos voltam benne, hogy vannak munkahelyek, ahol másként kezelik az embert, és eltökéltem, hogy meg is találom.

A felmondásomra flegmán reagált, nem marasztalt, azt se mondta, sajnálom. Mintha egy robottól szabadult volna meg. Az is csak utólag esett le, mennyire bántó volt a rideg viselkedése, főleg, mert máskor mézesmázoskodott vagy ironizált velem. Azt hiszem, árulónak tartott. Hűtlennek, aki elhagyja a hazáját. Szerencsére én tudom, hogy az csak egy munkahely volt, Á. pedig nem királynő, csak frusztrált és bizonytalan ember, aki kizárólag mások elismeréséből tud táplálkozni – és aki ezt nem adja meg neki, azt gyűlöli.

Galériánkból megtudhatod, a sikeres emberek mit kerülnek el a munkahelyükön!