Mártának az volt az álma, hogy tanítónő lesz, helyette fiatalon férjhez ment és hamar jöttek a gyerekek. A kisebbik fiú, Zsolti hat hónapos volt, amikor egyértelművé vált, hogy nem úgy fejlődik, mint a többi vele egykorú baba. Nem fordult meg, amikor kellett, nem ült, nem kúszott, s hiába jártak vele orvostól orvosig, az akkori Erdélyben senki nem segített rajtuk. „Türelem, anyuka!” – hallotta Márta rengetegszer, de a türelem egyszer csak elfogyott… Jöttek volna Magyarországra, hogy kivizsgáltassák a kisfiút, de nem kaptak útlevelet, úgyhogy először Márta férje, István jött át a zöldhatáron, majd nem sokkal később az édesanya is követte – két kisgyerekkel.

Zsolti 35 évesen is „örök gyerek”

Győrbe érve besétáltunk a városházára, s hamarosan a bicskei menekülttáborban találtuk magunkat. Mi nem akartunk tovább menni nyugatra, csak az volt a fontos, hogy a kisfiam megfelelő ellátást kapjon – mesél a bizonytalanság embert próbáló hónapjairól.

Zsolti háromévesen még nem járt, nem beszélt. A diagnózist már Magyarországon mondták ki: születéskori oxigénhiány következtében fellépő kisagyi sérülés, értelmi fogyatékosság. Az orvosok azt mondták, soha nem fog tudni járni – a lábszárai nem fejlődtek ki teljesen -, olvasni, beszélni. „Nem fejleszthető”, szólt az ítélet. Márta ebbe nem nyugodott bele.

Hálát adok a sorsnak, hogy Zsolti rendes óvodába járhatott, ahol odafigyeltek rá, pátyolgatták. Megpróbáltam mellette dolgozni is, de kiszámíthatatlan volt a napirendünk, Zsolti pedig hajlamosabb a betegségekre, mint egy átlagos gyerek, ezért nyolc nap volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem…

Most, sok-sok év távlatából Márta indulat nélkül, tárgyilagosan sorolja, mi mindenen mentek keresztül. Mesél a mélypontokról, amikor az utcán megbámulták és megjegyzéseket tettek rájuk, arra, hogy albérletről albérletre jártak, mert senki nem akart lakást kiadni a messziről, sérült gyerekkel jött családnak, s hogy milyen egymásrautaltságban vergődtek át férjével a nehézségeken. Felidézi a sok sírást nélkülözést és azt is, amibe nem volt könnyű belenyugodni: eljutottak arra a pontra, ahol Zsolti már tényleg nem fejleszthető tovább, legfeljebb szinten tartható. Sok munkával, odafigyeléssel, fáradhatatlanul. Igaz, ez a pont hatalmas távolságra van az orvosok egykori jóslatától.

Zsolti ma 35 éves. Szótagolva olvas, beszél, biciklizik, tanult kertészkedni és kosarat fonni. „Nagyon nehéz feldolgozni, hogy a fiam soha nem fog kirepülni a családi fészekből, nem lesz képes az önálló életre” – mondja Márta.

40 felett érettségizett

Márta lelkiereje csodálatra méltó: mindig mosolyog, sosem panaszkodik, s mindenkihez van egy bátorító szava. „Egy pszichológus adta útravalóul: soha ne sírj, mindig mosolyogj! Ez akkor nagyon betalált, kinyíltam az emberek felé, és észrevettem, hogy így jobban elfogadnak. Segített, hogy soha nem titkolóztam, mindenkinek elmondom, hogy egy sérült gyermeket nevelünk.”

A folytatásért kattints ide.