Ne varrjuk persze szegény Zoom nyakába a dolgot: ha Facetime-on, Messengeren, Teams-en nyomod, akkor is beüthet az „elegem van” állapot. És bár a munkahelyek szép lassan visszarendeződnek, és lesznek személyes megbeszélések, a távmunka – ha részlegesen is –, de sok helyütt velünk marad. A BBC erről kérdezte Gianpiero Petriglierit, az Insead egyetemi docensét, aki a munkahelyi fenntartható fejlődést kutatja, valamint Marissa Shufflert, a Clemson Egyetem docensét, aki a munkahelyi jólétet és a csapatmunka hatékonyságát tanulmányozza.

Mit mutat az arcod?

A videohívásban való részvétel több figyelmet igényel, mint a személyes beszélgetés – mondja Petriglieri. – A videobeszélgetések során keményebben kell dolgoznunk a nem verbális jelzések – például az arckifejezések, a hang tónusa és magassága, valamint a testbeszéd, – feldolgozásában. Ez a megemelt figyelem-szint sok energiát fogyaszt. Ráadásul „fejben” együtt vagyunk, ám testben, fizikailag nem. Ez a disszonancia is eléggé kimerítő. Nem tudjuk magunkat átadni a beszélgetésnek, és néha-néha „belepihenni”, amikor nem rajtunk van a sor. Ráadásul az átlagosan 1,2 másodperces képi-hangbéli csúszások miatt a beszélőket kevésbé barátságosnak, és némileg dekoncentráltnak tartjuk tudat alatt. A csend újabb kihívás – tette hozzá. – A csend természetes ritmust hoz létre a valós beszélgetések során. Amikor azonban videohívásban történik, azt hisszük, vacakol a technika. Ettől megint mindenki befeszül.

További állandó készenlétet igényel, hogy ha videocsetelünk, pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy figyelnek bennünket. Tudjuk, hogy mindenki ránk néz; mi vagyunk a színpadon, tehát jön a közösségi nyomás, hogy folyamatosan a legjobb oldalunkat mutassuk. Miközben a saját arcunkat is látjuk, és állandóan arra törekszünk, hogy uraljuk a vonásainkat. (Már ha képesek vagyunk rá.) Egy tárgyalóban tartott, „normális” mítingen sokkal természetesebben viselkedhetünk, és vannak percek, amikor megpihenhetünk.

De a stresszhatás nemcsak magának a video-értekezletnek köszönhető. Minden alkalommal, amikor így tartjuk a megbeszélést, eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen együtt kéne lennünk. Hogy a korábbi, megszokott életünket elveszítettük, így nyakunkba szakad az egész víruspánik, újra és újra. Arról már nem is beszélve, hogy a munka tere és az otthonunk ilyenkor totálisan összecsúszik. Ez azért baj, mert mindenhol egy kicsit más szerepet veszünk fel. Máshogy viselkedünk otthon, mint a munkahelyünkön, az anyósunknál, vagy éppenséggel egy bárban. Most képzeld el, ha egy bárban kéne beszélgetned a főnököddel, aztán a pároddal, majd az anyóssal: néznél nagyot, olyan kellemetlen lenne. A társadalmi szerepeink többsége különböző helyszíneken zajlik, de a régi környezet összeomlott, és sokaknak, sokáig az egyetlen kapocs a külvilág felé a monitor és a webkamera volt. (És ha jön a vírus második hulláma, ez megint így lesz.)

Virtuális koktélozás

Shuffer szerint mindezt tetézi az is, hogy tartva az elbocsátástól, sokan többet is vállaltak a munka frontján, mint a szokásos menetrend szerint – ez pedig tovább fokozza fáradtságot és a kiégés okozta feszültséget. És hogy miért fárasztanak sokszor a barátokkal folytatott csetes sörözések meg receptcserék? Nos, azért, mert úgy érezzük, kötelességünk beszállni ezekbe. De nem kell beszállni, csak abban az esetben, ha kedvünk van hozzá, és a csetben magunkat adhatjuk. Ha „viselkedni” kell, az már régen rossz. És ne féljünk attól, hogy elvérzünk a jófejségi versenyben, ha éppen nincs kedvünk a virtuális banzájhoz.

Petriglieri szerint a virtuális happy hour azért lehet olyan fárasztó, mint a munka maga, mert a munkát is ugyanezen a csatornán végezzük, így a megfeszített figyelem a Zoom-sörözéseken is kitart. És míg a tévénézés kikapcsol, itt úgy érezzük, hogy „nézzük a tévét, de a tévé is figyel bennünket”. A csoportos beszélgetéseken pedig, amikor egy kis pixelhalmaz vagyunk csak a többiek mellett, az egyéniségünk – és annak ereje is – leértékelődik.

Mit tehetünk? A szakértők egyetértenek abban, hogy csak a legszükségesebb esetekben tartsunk video call-okat. Engedjük meg másoknak – és magunknak is, hogy a kamerát kikapcsolhassuk, és csak hanggal vegyünk részt a beszélgetésben. Petriglieri szerint, ha nem ülünk szembe a képernyővel, hanem oldalról nézünk rá, az olyan, mintha a szomszédos szobában lennénk – és máris kisebb ettől a belső feszültségünk. Nagyon fontos, hogy néha a jegyzetek és prezentációk megosztása hatékonyabb, mint a beszélő fejek bámulása. Ha kevesebb, ámde tisztább és befogadhatóbb az információ, máris kevéssé terheljük meg magunkat. A cset elején menjünk el személyesbe és lazába: mindenki ventiláljon kicsit, és győződjön meg arról, hogy a másik jól van. (Vagy éppen rosszul.) A call-ok között pedig igyunk egyet, relaxáljunk, vagy tornázzunk pár percet. Hozzunk létre pufferzónákat, amelyeken keresztül egyik identitásunkból (mamuszban otthon lazulós) átvedlünk a másikba (kiskosztümös pengeszáj pro). Ha meg nagyon jó fejek akarunk lenni, akkor menjünk vissza az őskorba, és írjunk a másiknak e-mailt.

Híres emberek pazar és béna otthonai, ahogy a zoomon keresztül láthattuk: