Kislány korodban gyakran álmodoztál arról, mi leszel, ha nagy leszel?

Persze, mint minden gyerek. A szüleim erős mintát adtak, kiskoromban ezért úgy gondoltam, én is zenei vonalon fogok majd kiteljesedni. A mai napig úgy érzem, hogy engem a szerencse a tenyerén hordoz, hiszen nagyon jó családba születtem. A szüleim boldog házasságban élnek, van két nővérem. Mindkét szülőmre rendkívül büszke vagyok és kislány korom óta példaképként tekintek rájuk. Apukám Erkel-díjas zeneszerző, anyukám Liszt és Artisjus-díjas karnagy, a szakmájukban elismert, sikeres emberek. Általuk a zene az én életemnek is szerves részévé vált már egészen kicsi koromban. A szüleimnek nem csak azért vagyok hálás, mert sikereikkel példát állítottak elém és mindig felnézhettem rájuk, hanem azért is, mert a karrierjük csúcsán sem feledkeztek meg a családjukról, számunkra, a gyermekeik számára emberként, szülőként is mindig elérhetők voltak. Anya igazi zsonglőrként egyeztette össze a családot a munkával, soha nem szenvedtünk semmiben hiányt. Pedig ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat. Most, hogy már nekem is van családom, én ugyanezt szeretném elérni, számomra anyukám ebben is példa: hogy a család és a karrier egyensúlyban legyen.

Érdekes, hogy hárman vagyunk testvérek, de én vagyok az egyetlen, aki végül zenei irányba fordult: konzervatóriumba jártam, zenét tanultam, hangszeren játszottam. Anyáék pedig nagyon büszkék voltak rá, hogy a gyerekeik közül legalább az egyik továbbviszi az ő zenei vonalukat. Persze akkor még egyikőnk sem tudta, hogy az életem majd teljesen más irányt fog venni, hiszen tőlük eltérően én végül nem a komolyzene, hanem a könnyűzene világát választottam.

És bár igaz, hogy a könnyűzenei iparágban helyezkedtem el, de azért ehhez is kiváló alapot adott, hogy az egész családom csupa jeles zenészből, zeneszerzőből állt, kezdve a Kossuth-díjas nagypapámtól a Liszt- és Erkel díjas szüleimig. A gyerekkoromban elképzelt jövő tulajdonképpen ily módon megvalósult, hiszen abszolút a zene világában képzeltem el magamat.

Nézd meg, milyen nagy hírességekkel dolgozott együtt Kinga!

A könnyűzenei iparba hogyan csöppentél bele: tudatos választás volt vagy a szerencsének köszönheted?

Szerencsés típus vagyok, engem tényleg mindig megtaláltak a lehetőségek. Véletlenül csöppentem bele ugyanis a könnyűzene világába. Mondanom sem kell, hogy első látásra beleszerettem, és imádtam minden percet, amit abban a miliőben tölthettem. Marketing, PR területen segítettem a menedzsmenthez tartozó zenekarok, előadók munkáját, és mivel a munkámat nagyon szerettem, tényleg úgy éreztem, hogy minden hozzám tartozó előadó egy picit a saját gyermekem. Az életem részei voltak, hiszen reggeltől estig folyamatosan együtt voltunk.

Eleinte PR-osként egyengettem az útjukat, később a zenekarokat menedzsment szinten is megkaptam, majd átkerültem nagy lemezkiadókhoz és még több előadó került hozzám.

Nincs okom panaszra, minden munkahely váltásom nagyon szerencsés csillagzat alatt zajlott, mindig jó helyre kerültem, mindig jó főnökeim voltak, akik inspiráltak, tanítottak, fejlesztettek, képeztek, így egyre magasabbra juthattam.

Szövődtek barátságok is?

Persze, de jó, hogy volt egy főnököm, aki figyelmeztetett, hogy ezeknek a barátságoknak a többsége nem örökre szól. Mert ugyan vannak barátaim abból az időszakomból, de a többség valóban munkakapcsolat maradt.

Ha jól tudom, a könnyűzene világából mentél szülni. Akkor már tudtad, hogy nem fogsz visszatérni?

Több, mint tíz évet dolgoztam a könnyűzenei iparban, mielőtt elmentem volna szülni, és dehogy gondoltam arra, hogy ezt a közeget otthagyom, épp ellenkezőleg, már akkor kész tervem volt arra, hogyan fogok visszatérni! Magasabb szintre akartam emelni az addigi tevékenységemet, és azt terveztem, hogy hogy saját menedzsment céget alapítok. Ebben képzeltem el az életemet egészen Fanni születéséig.

Mi írta felül mégis az eredeti elképzelést?

Amíg a zeneiparban dolgoztam, azt gondoltam, nekem ez az életem, a hivatásom, a hobbim, a szerelmem. Szép lassan a férjemmel család lettünk és szinte észre sem vettem, hogy megváltozott nálam is a prioritás. Míg Fanni születése előtt azt terveztem, hogy fél év és visszamegyek dolgozni, a születése után már azt lett volna nehéz elképzelnem, hogy ezt megtegyem. A zeneiparban az éjszakába nyúló koncertek már nem voltak számomra összeegyeztethetőek a családi élettel. A férjem lánya, Hanna ugyancsak fontos szerepet játszott ebben, hiszen Fanni születése előtt körülötte is elláttam bizonyos anyai feladatokat, de talán Fanni érkezésével kerültek a gyerekek abszolút a fontossági sorrend elejére. Már nem akartam visszarohanni dolgozni, mert tudtam és éreztem, hogy most az a legfontosabb, hogy ott legyek a lányok mellett, szeressem, neveljem őket és gondoskodjak róluk. Ugyan Hanna heti váltásban van nálunk, mégis ugyanolyan prioritást élvez, mint a húga és szerencsére ez a kapcsolat gyümölcsözik, hiszen az elmúlt 8 év alatt igazi, „legjobb” barátnőkké is váltunk.

És aztán eljött az a bizonyos harmadik év…

Igen, és Fanni elment óvodába, nekem pedig felszabadult egy csomó időm. Akkor azt gondoltam, jó döntés, hogy visszamenjek a zeneiparba, de mindössze fél évet bírtam, mert közben új szerelem köszöntött az életembe: a fotózás. Igaz, eleinte még csak hobbi szinten. A nevelt lányommal, Hannával lett ez közös szenvedélyünk és úgy kezdődött, hogy bárhová mentünk, folyamatosan fotóztunk: tájakat, tárgyakat, embereket, egymást. Aztán egy nap elém került egy fotós iskola hirdetése. Úgy tekintettem a fotózásra, mint egy izgalmas kiruccanásra egy számomra még ismeretlen vizuális világba, ami egyre jobban felkeltette a kíváncsiságomat és szerettem volna jobban elmélyedni benne. Ezt az elhatározásomat az a felismerés is megerősítette, hogy a zeneiparban már hiába kerestem a régi érzést, a szenvedélyt, az addigra már eltűnt. Elkezdtem priorizálni: csak az maradhatott, ami a gyerekek mellett belefért az életembe. A fotós iskolában pedig már az első foglalkozáson belém hasított a felismerés: ez az, ezt akarom csinálni! Mintha átfordítottak volna bennem valamit és a fotózás, ami addig csupán egy hobbi volt, új hivatásommá vált. Attól kezdve pedig nem is volt kérdés, hogy merre haladjak tovább. Megszületett bennem a sürgető vágy és vele együtt az elhatározás, hogy vizuálisan is meg tudjam jeleníteni azt, ahogy én látom a világot.

Ha most visszanézel az akkori kezdő fotós önmagadra, mit látsz, mire emlékszel?

Egy nagyon régi Nicon géppel kezdtem a fotós iskolát. Talán nekem volt a legelavultabb gépem, és ezt egy kicsit szégyelltem, meg egy picit zavart is. Ám a tanárunk megnyugtatott: „Nem az a lényeg, hogy milyen géped van, hanem az, hogy hogyan látsz! – mondogatta. És én elkezdtem próbálgatni magam, látni tanultam. Így még egy darabig egy párt alkottunk: én és a jó öreg Nicon. Aztán elérkezett a pillanat, amikor már technikailag nem tudtam vele megoldani a feladatokat és akkor vettük meg életem első komolyabb gépét: egy Canon fényképezőgépet.

Hogyan kezdtél ismert embereket fotózni?

A zeneipari múltamból kifolyólag szerencsére elég sok hírességet ismerek, akikkel a mai napig élő kapcsolatom van. Az elején nem volt merszem még őket megkeresni, de szerencsére volt olyan barátnőm, aki profin mozgott ebben a világban és velük készítettem a fotós iskolai feladatokat is. Idővel ahogy én is ügyesebb lettem, tanultam és fejlődtem, egymásra találtunk a régi munkakapcsolataimmal és sokukat mára én fotózom.

A profikról nyilván könnyebb portré vagy divatanyagot készíteni, hiszen tudják, hogyan kell pózolni, milyen beállások előnyösek, sokkal kevesebbet kell őket instruálni. Másrészt sokkal tudatosabban használják az arcukat, a testüket, és az önbizalmuk is sokkal nagyobb. Talán azért, mert folyamatosan viszontlátják önmagukat és ezzel a képpel már megbarátkoztak.

Tatár Csillának különösen hálás vagyok, mert a kezdetektől megbízott bennem, támogatott, segített, és ma már rajtam kívül csak nagyon keveseknek engedi, hogy fotózzák. Mert bármennyire is úgy látszik, egy fotózás csak a külsőségekről szól, az bizony egészen intim kapcsolat a lencse két oldalán álló ember között. A fotós akkor tud igazán jó képet készíteni, ha az alany kicsit beengedi őt a lelkébe, az életébe. Csilláról ma már jól tudom, mit szeret, hogyan szereti látni önmagát. Jó érzés, hogy velem fotóztatta a családját, megbízik bennem.

Nézd meg Kinga magyar hírességekről készített fotóit!

Mit vagy kit szeretsz legjobban fotózni?

Embereket, leginkább nőket. Bevallom őszintén régen szinte csak fiú barátaim voltak! Kevés női barátnőm volt, nem kedveltem annyira a női nemet. A fotózás ebben is megváltoztatott. Most ők az életem. Szinte mindegyikükben azonnal meglátom a szépséget. Élvezem, ahogy végül sikerül kicsalogatni belőlük a szebbet, jobbat, és együtt valami igazán izgalmasat, különlegeset hozhatunk létre.

Ma már nem egyedül dolgozol, van egy sminkes és egy stylist is melletted.

Egy éve alkotunk egy csapatot a Beauty Cover lányokkal. A sminkesünk, Zsófi, aki szintén a zeneiparból érkezett, hozzám hasonlóan karrierváltó, ő hozta magával Cathryn-t, a stylistot. A mi kis csapatunk arra esküdött fel, hogy megszépítse a nőket és visszaadja nekik az elvesztett önbizalmukat, megtanítsa őket arra, hogy merjenek nők lenni. Ez az igény mindenkiben ott él, a kamasz lányoktól a nagymamakorú hölgyekig.

A szép fotók tulajdonképpen a habot jelentik a tortán, az egész ceremóniának a méltó lezárását, hiszen attól kezdve, hogy valaki hozzánk belép, csak vele foglalkozunk: Zsófi készít egy gyönyörű sminket és közben elmond néhány praktikát, elmagyarázza, kinek, mi áll jól. Ezután jön Cathryn varázslata: egy előnyös szabású, színű ruha, pár kiegészítő és tanácsadás, az adott hölgy számára milyen fazonok a nyerők. És akkor jövök én és a fotóimmal bebizonyítom a lencse túloldalán állónak, milyen gyönyörű. Imádom azt a pillanatot, amikor megpillantják a róluk készült fotókat és előbújik belőlük a nő.

De számomra az a legnagyszerűbb visszajelzés, amikor valaki az általam készített fotókat teszi ki magáról a közösségi oldalán vagy éppen a telefonja háttérképeként. Amikor a fotóimat a lakás falára vászonképként kiakasztva látom. Mert ilyen is történt már és ez valóban szívmelengető érzés. Minden képpel, ami többé, boldogabbá tett egy embert, valahogy úgy érzem, hogy én is az élete részévé válok. Mert a képet együtt hoztuk létre, az a mi közös kis csodánk.

Másként szemlélődsz, mióta fotós lettél?

Igen, mióta fotózok, egészen másként látom a világot, az embereket. Kialakult bennem egy sürgető késztetés, hogy úgy tudjam megragadni a pillanatot, ahogy az a fejemben él, és ha nem megy, az rettentően bosszant, miközben arra is inspirál, hogy minél többet tanuljak. Folyamatosan képezem magam, fotósuliba, workshopokra járok, és vannak hazai és külföldi fotósok, akik inspirálnak, motiválnak és egyben arra is rádöbbentenek, hogy mindig van hová fejlődni.

Vannak vágyálom fotótémáid?

Nevelt lányommal, Hannával szoros, bensőséges kapcsolatom van. Közös ötletünk és álmunk volt egy fotósorozat róla, ahol megmutathatom, hogyan látom őt. Ezzel párhuzamosan kezdtünk bele a Beauty Cover lányokkal is a tinédzser-fotózásba, így egyértelmű volt, hogy ő lesz az első anyagunk. Csodálatos volt látni, milyen alázattal vetette bele magát Hanna a munkába és szerintem a végeredmény magáért beszél. Persze még rengeteg ötletem és vágyálmom van...De nyilván van, amihez még nagyon sokat kell tanulnom. Szerencsére a technikai feltételek adottak hozzá, nemrég ugyanis megkaptam álmaim gépét, és egyre több olyan munka is rám talál, amit már szakmai körökben is jegyeznek.

Mit szólnak a fotós karrieredhez a családtagjaid?

A szüleim és a nővéreim nagyon büszkék rám. Minden újságot, amelyben megjelenek, a mai napig megvesznek és szerencsére egyáltalán nem bánják, hogy nem a zeneiparban teljesedek ki. A barátaim is támogatnak benne, különösen a legjobb barátnőm, Fruzsi (Marenec Fruzsina – a szerk.), aki szintén a médiában dolgozik, sokat segített a szülés után abban, hogy merjem magam megvalósítani és az elsők között volt, akit fotózhattam. De aki talán a legfontosabb számomra, az a férjem, Robi, akivel még akkor ismerkedtünk meg, amikor én a zeneiparban 110 százalékon pörögtem. Furcsa volt neki a váltás, azt gondolta, a fotózás csupán hobbi lesz. Amikor azonban az első komolyabb munkáim, címlapfotóim megjelentek, láttam rajta, hogy nagyon büszke rám és megértette, hogy ez jóval több, mint puszta fellángolás. Mivel egy piacvezető cég sikeres tulajdonosa és vezetője, rengeteget dolgozik, csak annyit kért, hogy arra figyeljek oda, a családi egyensúly ne boruljon fel. Ő pedig megadja számomra azt a biztos hátteret és támogatást, hogy a munkám egyben a hobbim is lehessen. Hálás vagyok neki, hogy szeret, elismer és maximálisan támogat, arra pedig, hogy különösen büszke az a bizonyíték, hogy a cége is megbízott már fotózással. Azt gondolom, részéről ez az egyik legnagyobb elismerés.

Megdolgoztunk azért az egyensúlyért és harmóniáért, ami ma már természetes a kapcsolatunkban. Ehhez persze az is kellett, hogy Robi felismerje, szükségem van rá, hogy az anyaság mellett a kreatív, alkotó énem is kiteljesedhessen, hogy meg tudjam mutatni magam. Hiszen én mindig is egy ambíciózus nő voltam és azt gondolom, mindig is az maradok. Hiszek abban, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha megtaláljuk azt, amiben igazán ki tudunk teljesedni. De hogy ez kinek pontosan mi, arra mindenkinek magának kell rájönnie. Én az anyaságban és a fotózásban találtam meg önmagam és remélem, teljesül a vágyam és még nagyon sok nőt, tinit, anyát, kismamát, nagymamát fotózhatok és megmutathatom nekik, milyen gyönyörűek!