Ezért lehet az is, hogy legyűrhetnek még mindig a gyerekkori vágyaim. Például az érzés, hogy mindig másoknál a jobb! Megbéklyóznak a mai napig, holott már rég saját lakásom van, ahonnan nem kell elmenekülnöm. De még mindig bennem a furcsa lökés belül, hogy másoknál jobb, mások jobban csinálják. Másokhoz mindig át lehet menni, készül a friss kakaós csiga, a Zsuzsi mamája még a kenyeret is maga süti. Másoknál sosincs balhé, nem kell csöndben lenni, mert apa tanul, nem kell tekintettel lenni szegény anyánk fejfájására. Másoknál mindenki boldog, másoknál nem kiabál a nagymama, hogy „az én lányom sokkal jobbat érdemelt volna”, másoknál csend van, béke, rend. Másnak kellene lennem, egy másik lakásban.

Gyerekkoromban ha betért volna hozzánk valaki tévedésből, nem biztos, hogy kap vacsorát. Anya még nem ért haza, a hűtőben csak pár összegyűrt papír, apa kiette belőlük a sajtot, a túró rudit, a kolbászt, azt hitte, nem vesszük észre. Máshol! Máshol! Aztán elszégyelltem magam, olyan szép a mamám, mindig mindenki bámulja, szagolgatom a krémeit. És amikor ellép a tükörből, én rögtön belenézek, hátha egy-egy vonása még nem érte utol, és akkor az az én arcomra átkerül! Anyám már rég halott. Nem kéne lesnem a tükreit. De ha magamra gondolok, látom őt a pipereasztal előtt, keni az arcát. És talán ő sem önmagát látja viszont.