Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg először.

A YouTube-on megtalálható egy kis videó, amely a Last Fuckable Day címet viseli. Gondolom, nincs szüksége a kedves olvasónak a Google Translatorre, hogy értelmezze, mit jelent. A különben rettentő vicces kisfilmben a következő történik. Amy Schumer gyanútlanul sétálgat az erdőben és váratlanul egy derűs piknik kellős közepén találja magát. A pikniken három ismerős arc: Patricia Arquette és Tina Fey épp azt ünnepli, hogy barátnőjüknek, Julia Louis-Dreyfusnak aznap van élete utolsó napja, amikor még a „dugható” nők közé tartozik. A három színésznő élénken ecseteli, hogy mindnyájuk életében eljött az a pont, amikor már nem vonzó nőket alakítanak a filmekben, hanem a velük egykorú férfiszínészek anyját, és a stylistok már csak hosszú ujjú pulcsikat hoznak nekik. A videó azért is nagyon vicces, mert teljesen igaz. De hagyjuk a YouTube-ot: a jelenség közelebb van, mint gondolnánk.

Nem vicces...csak kicsit

A barátnőmnek kapuzárási pánikja van. Ezt tőle tudom. Ez a barátnőm kamaszkora óta folyamatosan karban tartja a lelkét, neki már akkor volt pszichológusa, amikor ez egyáltalán nem volt mindennapos, szóval tudja, miről beszél. És nem fél beszélni róla. Ő az egyik legkiegyensúlyozottabb, legönazonosabb ember, akit ismerek. Nevezzük Gyöngyinek. Szóval Gyöngyi most lesz 40, boldog házasságban él, van egy gyönyörű kisfia, bombajól néz ki és felnőttkori tanulmányainak köszönhetően még a karrierjében is vannak új lehetőségek. Az elmúlt fél évben azonban valami mégsem stimmel vele. Pontosabban tulajdonképpen stimmel, ugyanis teljesen természetes, hogy beütött nála az, amit életközepi válságnak hívunk. Gyöngyi a házassága előtt meglehetősen nagy elánnal habzsolta az életet, majd ugyanezzel a szenvedéllyel vágta bele magát a családanyaságba. Tíz év házasság után azonban olthatatlan nosztalgiát kezdett érezni a felhőtlen évek után. Nem arra vágyott, hogy néha beüljön egy pohár borra a többi anyukával, hanem arra, hogy úgy tudjon kikapcsolódni, mint régen. Amikor még nem voltak gyerekei, nem üzemelt standby üzemmódban, amikor úgy viselkedhetett, mintha nem lenne holnap. Miközben egyre inkább eluralkodott rajta ez a hiányérzet, teljesen tisztában maradt vele, hogy az élete boldog, a családja szuper, és mindene megvan, amit csak szeretett volna. De azt fogalmazta meg, hogy csak majdnem teljesen teszi boldoggá ez a „minden”, és jóval kisebb részben ugyan, de szüksége van valami egészen másra is. Többnyire egészen prózai dolgokra gondolt: hajnalig táncolni, idegen férfiakkal flörtölni, délután egy teraszon befröccsözni és más hasonlók. Valóban kiszakadni a mindennapokból. És Gyöngyi, miután beismerte magának ezt a vágyat, nem akarta elfojtani. Utánaolvasott és rájött, hogy nincs ebben semmi rossz, hogy ez valójában teljesen természetes dolog. És talált megoldást is. Először is meg tudta értetni a férjével (mondom, hogy csodálatos a férje), hogy ez nem ellene szól, őt továbbra is a legjobb dolognak tartja, ami csak történhetett vele. A férje pedig, mivel ismeri őt és maximálisan bízik benne, tudta, hogy mindenkinek az a legjobb, ha megadja Gyöngyinek a „kiszakadós” élmények megélésének lehetőségét. Másodszor pedig, Gyöngyi megtalálta a tökéletes partnert ehhez. Mondhatnánk, hogy véletlen, de ő biztos benne, hogy valahol tudatosan választott. „Elhajlási partnere” ugyanis egy nála jóval fiatalabb, meleg fiú lett, akivel be lehet fröccsözni délután egy teraszon, akivel hajnalig lehet táncolni egy melegbárban, ahol Gyöngyiben mindenki azt látja, amit ő ebben a „hiányzó életében" láttatni akar: hogy vagány, vonzó, vicces és szexi... és csak hab a tornán, hogy ráadásul anyuka.

Gyöngyi életközépi válsága nem szokványos, már csak azért sem, mert azonnal felismerte és tudatosan kezelte. Ennek köszönhető, hogy a történetben senki sem szerzett érdemi sérülést, ami persze nem jelenti azt, hogy mindenki tökéletesen rózsaszínnek látja a helyzetet. Maga Gyöngyi sem. Hiszen a válság az válság, nincs mese.

Hanyatlás, de nem bukás

Hogy mit is jelent az életközépi válság vagy a kapuzárási pánik, és mi történik, amikor beüt, arról Póta Salgó Réka coach-ot és mentálhigiénés szakembert (coacholom.hu) kérdeztük. Mindjárt az elején tisztázta, hogy a kapuzárási pánik nem szakmai kifejezés, az életközépi válság viszont az. Ezt a két dolgot általában egy lapon említjük, az igazság azonban az, hogy a kapuzárási pánik az életközépi válság egyik szimptómája. Szakértőnk szerint az életközépi válság még csak nem is olyan dolog, ami egyszer csak beüt, hanem nagyjából 35 és 60 éves korunk között többször is ránk törhet. Okozója nagy általánosságban az, hogy szembetalálkozunk a hanyatlással, ami félelmetes és stresszes tud lenni. Hiszen ilyenkor tényleg becsukódnak bizonyos kapuk, legalábbis azok, amelyeken életünk első felében, úgy is mondhatjuk, az „A” oldalon, át kellett lépnünk. Ráadásul a világ, amelyben élünk, folyamatosan azt sulykolja belénk, hogy fiatalnak kell lenni, dübörögni kell és éjjel-nappal szexelni. Így aztán tényleg nem vagyunk könnyű helyzetben, amikor rájövünk, hogy ez nekünk már nem biztos, hogy megy.

Réka szerint amikor az ember szembekerül ezzel a stresszel vagy félelemmel, azaz életközépi válságban találja magát, két út közül választhat. Az egyik, hogy visszafelé tekint, és felteszi magának a kérdést, vajon jól csinálta-e a dolgokat. Tulajdonképpen újra igent mond azokra a választásaira, amelyeket felnőttkora küszöbén – mindenekelőtt a partnerével és a munkájával kapcsolatban – meghozott. A másik lehetőség az, hogy előretekint és azt a kérdést teszi fel magának, hogy mi az, amit még ki akar hozni az életből. A szakértő szerint nagyon fontos, hogy ne akkor hozzuk a legkomolyabb döntéseket, amikor épp tombol a válság. Ritkán jó megoldás, ha otthagyunk csapot-papot, és új fejezetet kezdünk életünk közepén.

Backstage-ből bulizni

A válság nem jól hangzó szó, de nem feltétlenül kell félni tőle. Az életközépi válság nem biztos, hogy rossz, csak az a fontos, hogy ne söpörjük a szőnyeg alá. Szakértőnk szerint ez a helyzet akkor is eljön, ha mindent jól csináltunk. Hogy ebből lesz-e pánik, az attól függ, hogy mennyire vagyunk elégedettek a jelenlegi életünkkel, mennyire vagyunk rugalmasak, mennyire látjuk reálisan a helyzetünket. Ha ezen a fronton jól állunk, akkor fel fogjuk tudni dolgozni, és okosabban kerülünk ki belőle. Ez pedig jól hangzik, nem igaz?

Lehet, hogy van még bennünk vágy valami nagy dobásra. Sokan tesznek fel maguknak építő kérdéseket és gondolkoznak el azon, hogy mivel tudnának valami újat hozni az életükbe. Réka szerint azonban van egy másik út is: végre el lehet kezdeni élvezni az életet. Életünk első felét már gyerekkorunktól folyamatosan sorsdöntő feladatok töltik be. Tanulni kell, majd pályát és párt választani, helytállni a munkában, családot alapítani. Ez a képlet így persze leegyszerűsített, de azért nagy általánosságban érvényes. Amikor pedig ezeket a feladatokat mind kipipáltuk, joggal tehetjük fel a kérdést: ennyi az egész? Ha túlesünk ezen a felismerésen, elkezdhetünk „a backstage-ből élvezkedni”, mert igazából ott is nagyon izgalmas dolgok történnek. Bár ez az állapot egyszerűnek tűnik – élvezd, amit elértél! –, szakértőnk szerint ez is nagyon nehéz feladat.

Férfiak erre, nők arra

Az életközépi válság – talán ez már nyilvánvalóvá vált – mindkét nemet érinti. Hasonlóan, mégis máshogyan. Igaz, hogy ugyebár a férfiakra nem vonatkozik a „last fuckable day”, egy ötvenes pasi még mindig nagyon sármos tud lenni, de a teljesítményük esetleges hanyatlását ők is rosszul élik meg. És igen, mondjuk ki, hogy a teljesítményről szólva a potenciáról is beszélünk, de nem csak arról. Általában a munkahelyeken is ott sorakoznak a fiatal titánok, és sok negyvenes-övenes férfi kapja magát azon, hogy már nem elég, amit nyújtani tud.

A nőknél inkább a hiúság felől fúj a szél. Ők egy bizonyos kor után folyamatosan érzik/látják magukon az idő múlását, és ezzel nehéz megbirkózni. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az életközépi válság csak a külsőségekről szól. A nőknél egyre gyakoribb – és ez nem véletlen –, hogy a sikeres menedzserasszony pályát módosít, és elmegy virágkötőnek vagy jógaoktatónak. Ez nem baj és nem azt jelenti, hogy az illető megbolondult (ahogyan a környezet sokszor megbélyegzi). Ha ez kell ahhoz, hogy önazonos maradjon, akkor a legjobb, amit tehet, hogy pályát módosít. A nőknél van egy különösen veszélyes életszakasz, amikor könnyen borulhatnak a dolgok. Mivel a gyerekvállalás kitolódott, így az az időszak, amikor egy nő kiszabadul a pelenkák közül és visszamegy dolgozni, egybecsúszhat egy életközépi válsággal. A babázással otthon töltött évek után, amikor a nő újra nőnek érzi magát, újra felnőttek veszik körül, és újra érzi, hogy számíthat még a világ figyelmére, esetleg az a bizonyos stressz is megjelenik az életében, ami az életközépi válság velejárója. Ezzel a két jelenséggel egyszerre megbirkózni nagyon nehéz feladat, mondja szakértőnk, aki szerint ebben a helyzetben nagyon jól jöhet a külső segítség.

Mivel ennek a cikknek az lenne az üzenete, hogy az életközépi válság nem is olyan válságos, mindenképp valami derűssel kell befejeznünk. Úgyhogy térjünk vissza ahhoz a bizonyos YouTube-videóhoz, amelyet a cikk elején említettünk. Amikor Amy Schumer felteszi a kérdést a nála 10–15 évvel idősebb színésznőknek, hogy szomorúak-e, amiért eljött a last fuckable day, ők határozott nemmel felelnek.

A főhős pezsgővel a kezében ecseteli, hogy ezentúl nem kell megfelelnie semmiféle idealizált képnek, végre elengedheti ezt az állandó megfelelni vágyást, és ha úgy van kedve, húzóra megihat egy doboz napon felolvasztott Ben&Jerry fagyit. És meg is teszi. És bár a „B” oldal nemcsak pezsgőből és fagyiból áll, azért nyugodtan hozassunk belőlük néhány ládával abba a bizonyos backstage-be!

Mindenesetre ezeket a mondatokat ki ne ejtsd a szádon, ha elmúltál 40!