Amikor kimegyünk sétálni, hirtelen irányt változtatunk, ha a sarkon feltűnik valaki. Amikor kijutunk a zöldbe – mert mi azért elmegyünk egyet-egyet kirándulni a környékre –, és szembejön egy másik túrázó, kifordulunk az ösvényen, arccal az erdőnek. A múltkor pedig a boltban magam is észrevettem, hogy gyanúsan méreget egy hölgy.

Tartjuk a távolságot, nem fogunk kezet – bizonyítva, hogy nincs nálunk fegyver –, már a könyökünket sem érintjük össze – azt a könyököt, amelynek hajlatába az előbb beletüsszentettünk?

Hol van az ártatlanság vélelme? Inkább a „bűnösséget” feltételezzük, vagyis az alapállás az, hogy a másik akár fertőző is lehet. A másik – vagyis az idegen. Mindennek persze evolúciós gyökerei vannak, elődeinknek akár a túlélése is múlhatott azon, hogy kellően óvatosak, kellően gyanakvóak voltak-e.

De azért két fontos kérdés felmerül itt.

Az egyik az, hogy meg tudunk-e állni a bizalmatlanság egészséges szintjénél. Vagy az, hogy most legálisan idegenkedhetünk másoktól, arra is felhatalmaz, hogy mindazt, ami rossz, ráruházzuk arra, aki nem mi vagyunk, aki más, aki idegen? A történelem szolgáltatott már csúnya példákat az ilyen típusú gondolkodásra.

Ennek jó ellenszere, ha a másság elfogadását magunkban kezdjük. Öleld magadhoz mindazt, amit magadban is furcsának találsz: a freudi elszólásaidat, a bizarr álmaidat, a csúnya gondolataidat. Ha elismered, hogy ez szintén te vagy, kevésbé lesz igényed arra, hogy mindezt a sötétséget másra vetítsd (vagyis projektálj).

A másik kérdés pedig az, hogy a járvány után vissza tudjuk-e építeni a bizalmat. A jóhiszeműséget. Azt a feltételezést, hogy a másik – az idegen – akár egészséges, akár jó szándékú, akár rendes is lehet. Képesek leszünk-e ismét a jót feltételezni, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik?

Az én válaszom az, hogy igen. És a tiéd?

Az biztos, hogy a járvány mindannyiunk életét megváltoztatja. Íme 5 dolog, amit mi másképp fogunk csinálni: