Elakadásjelző-szája volt. Bizisten akkor láttam először ilyet, korábban nem tudtam, hogy egy száj ilyen alakú is lehet. Árulkodó nyom volt az a komor háromszög a felnőtt világról. Sejtettük, hogy a szülők szégyenkezve dugdossák előlünk a titkot, mint a rideg igazságot a Mikulásról, például. De a szájalak nem hazudott, mozdulatlanul is kikotyogta a veszedelmet, ami ránk leselkedett. Hogy nem mindenki lesz kedves hozzánk az életben. A blézere fekete volt, a cipője és a harisnyája is: egyáltalán az egész nő tetőtől talpig. Néha röhögtünk, hogy biztos bekulázott, azért ilyen színű, de persze csak biztos távolságból vetemedtünk efféle merészségre.

Mert színről színre maga volt a Rettegés. Ha néha végighúzom a körmöm a táblán, és csikorog, na ez a hang csengett a fejemben folyamatosan, ha láttam. Fagyos burokba zárultam, mint egy dementor közelében. Az elakadásjelző csak a kezdet volt. A szeméből jégcsapok lógtak. A hangja az agyunkat karistolta. Ujjai összegörbedtek, mint egy héjának. Kata egyszer bepisilt, amikor az egyik héjakarom rámutatott – te ott, képtelen vagy két percre vigyázzban állni? –, a rózsaszín nadrágja alól csörgedezett a sárga lé. Ő kiterelte a mosdóba, az ajtóból visszanézett. Remélem, rátok is sor kerül egyszer, mosolygott valami a szemében. Meg hogy ez élete egyik legszebb napja.

Nem sokkal ezután egyszer én is majdnem. Mint a Kata, aki sosem mesélt róla, mi történt köztük akkor a mosdóban. Elfelejtettem begombolni a legfelső gombot az ünneplőmön. A durva héjakarmok pótolták a mulasztást. Ennyire viszed az életben is, te trehány. Ne bőgj! Hogy nézel ki? Hol a kék nyakkendőd? Így maximum vécésnéni lesz belőled! Vasszögek szúrtak a gyomromban. A szemem előtt összefolyt a tér. A gyűlölet összesűrűsödött bennem, mint az a pohár tej, amit reggel öntöttem ki a mosogatóba, mert olyan langyos és cukros volt.

A nagypapa alakja nőtt, ahogy bennem a félelem. A folyosón álltam, és ő csak közeledett. Szúrt a pillantása, de tudtam, hogy nem nekem szól.

– Merre van Magdi néni?

– Nem… nem tudom. – hebegtem. – Nincs bent. Ma nincs bent.

Elszánt volt, ütközetre kész. Az ő unokáját ne legyintgesse senki. Más idők járnak, mint legénykorában. Akkor még divatban volt Makarenko és a pálca. Őt is ütötték a tanárok, egy pofon jobbról, egy balról, csak a szimmetria kedvéért. Még emlékszik rá, milyen a szégyen, ami elborítja az embert, ahogy a cukros tej a mosogató lefolyóját tegnap reggel.

Az elégedettséget, miután otthon könnyítettem a lelkemen, rég elfújta a szégyen. Talán elég lett volna az igazat mondani. Talán azt is megértik. De súlyt akartam aggatni a panaszomra, és a pofon tűnt minden érvek lególmosabbikának.

– Nincs bent, nincs bent – hajtogattam vérvörösen. De már jött is. Feketéllett tőle a folyosó. A vasszögek a gyomromban húztak lefelé, kényszerítettek, hogy belesüllyedjek a linóleumba.

– Beszélhetnénk valahol, kedves tanárnő? – mondta nagypapa kimérten.

– Természetesen, uram. Erre tessék.

Most nem karistolta a hangja az agyamat. Pedig nem változott semmi. Te várj meg itt, vetette felém a nagypapa. És eltűntek.

– Most akkor pofon vágott, vagy nem? Mert ő azt mondta, sose tudna kezet emelni egy gyerekre. – mondta útban hazafele. Tíz perccel később, vagy egy évvel később. Minden olyan hangos volt a folyosó csöndje után, ahol beakasztottam az ujjamat a radiátor réseibe, ráfeszítettem, kiengedtem, újra és újra. A sápadt arcra gondoltam, ahogy feltűnt a terem ajtajában, meg a fekete gyűrűs héjaujjakra, petyhüdten lógtak mellette, mint a döglött keszegek. És nem tudtam válaszolni. Megráztam a karomat, talán ki akartam szórni magamból valami rosszat a tenyeremen át.

Nagypapa sem erőltette tovább. Tűnődő volt, furcsa, kortalan jelenség a vidám utcán.

– Meghalt a kisfia két évvel ezelőtt. – hallottam a hangját. – Leukémiában. Azt mondta, azóta nem vette le a gyászruhát. Abban is alszik.

Hallgattunk. Nem mertem megkérdezni, mi az a leukémia. Úgy hangzott, mint valami nagyon bonyolult tantárgy, amivel csak később találkozom. Már ha nem válik be Magdi néni jóslata, és mégis viszem valamire. De ha bele lehet halni, inkább maradok a sárban és vécésnéni leszek.

Nagyapám megállt, hogy rágyújtson. Hagyta a gyufát elégni a körméig. Aztán csak nézte, ahogy a foszfor fekete csíkot fest az ujja végére.

– Szegény – mondta még. Aztán többet nem szóltunk.