Ez a cikk részlet a decemberi Éva magazinban megjelent interjúból.

Mennyire változott meg a viszonyotok apátokhoz?

Liza: Egy kicsit jobb lett. Anyu halála után azonnal sokkal jobban szorultunk rá a segítségére. Ő igyekezett átvállalni a teljes felelősséget irántunk, de hát nyilván nem tud anyánk helyett az anyánk lenni, és dicséretére mondom, nem is akart az lenni. Szóval nyilván már csak hozzá fordulunk mindennel.

Luca: Én már ötödikes korom óta úgymond a lázadó korszakomat élem, és nem is beszéltem sokáig a szüleimmel semmiről sem. Anyuval sem. Nem mondtam el nekik fontos dolgokat, mert mindent egyedül, magamnak akartam elintézni.

Te mennyit változtál, Krisztián?

Krisztián: Nem tudom. Azt hiszem, változtam, de nem látom magamat kívülről.

Liza: Egy darabig változtál, aztán pedig megálltál.

Krisztián: Ezek szerint megálltam a fejlődésben.

Liza: Na jó, nem mindenben.

Mit gondoltok apátok közéleti szerepvállalásáról? Egyre kevesebben merik ma nyíltan elmondani a véleményüket. Ő pedig rendszeresen hozzászól a közügyekhez.

Luca: Felkértek, hogy szólaljak fel egy tüntetésen. Apa éppen külföldön volt, és felhívtam, hogy szerinte elvállaljam-e. Azt mondta, hallgassak a szívemre, és büszke rám, bárhogy döntök. Elvállaltam. Szerintem tulajdonképpen sokkal radikálisabb vagyok, mint apa.

Krisztián: Igen. Én azt nem tudnám csinálni, amit Luca. Felszólalni nagy tömeg előtt.

Luca: De apu ebből a szempontból jó fej. Mindig kiáll a véleménye mellett. Nekem ez nagyon tetszik. Minket is arra tanítottak anyuval, hogy ha valamiben hiszünk, akkor az se tántorítson el, ha csesztetni fognak érte.