Anyám titkos könyve

Találkozásunk fő apropóját nemrégiben megjelent írása, az Anyám titkos könyve adta, melynek különös története két évvel ezelőtt kezdődött, amikor a házuk padlásán gyerekei rábukkantak egy elfeledett, poros kofferre, és benne harminc magnókazettára. Akkor még senki sem sejtette, hogy milyen kincset találtak: egy édesanya életének és lelkének legrejtettebb titkait.

Amikor megtaláltad a kazettákat, nem is sejtetted, hogy mi lehet rajtuk?

Nem. Anyám sem számolt azzal, hogy ezek a felvételek valaha a kezembe kerülnek. Önmagának mesélt, saját örömére, egy sötét szobában, egyedül. Nem tudtam a kazetták létezéséről és a történetekről sem. Anyám felvidéki családból származott, Eperjes környékéről, az ottaniak pedig arról híresek, hogy az anekdota, a mesélés a lételemük. Gondolj csak Mikszáthra! Amire mi rábukkantunk, az egy hallatlanul élvezetes anekdotafüzér, páratlan mélységgel, derűvel, bölcs humorral, hol a boldogság, hol pedig a fájdalom könnyeivel elmesélve. A felvételek által újra életre kelt édesanyám: láttam őt kislányként, megismerhettem legelső szerelmi csalódását, apámmal való szerelmét, a nászútjukat és megtudtam, mit érzett, amikor a szíve alatt hordott, és amikor először megpillantott. Olyan nagyon gyakran van, hogy egy író ír az anyjáról, az apjáról, a családjáról. De olyan nemigen történt még, hogy egy 83 éves, már neves író megismeri azt, amit soha nem tudott és az édesanyja szemével kezd látni.

Mit éreztél, amikor meghallottad édesanyád hangját és rájöttél, mi van a felvételeken?

Addig soha át nem élt katarzist. Az „ordítanom kell, nem tudok uralkodni magamon” érzést. Megállíthatatlanul zokogtam, hiszen a holt anyám megszólalt. Rám zuhant a csoda, én pedig nem tudtam abbahagyni a sírást.

Volt olyan, hogy gyerekként érzékelted, történt valami, de akkor még nem fogtad fel a jelentését, a jelentőségét és most, anyukád elbeszéléséből ismerted meg a teljes igazságot?

Miután túléltük a második világháborút, megérkezett a felszabadító szovjet hadsereg és egy drabális katona a szemem előtt akarta megerőszakolni anyámat. Letépte a blúzát. Ő valamit oroszul kezdett beszélni alatta. Nem értettem, mit, csak láttam, hogy ez a dúvad egyszer csak anyám mellére borul és sírni kezd, mint egy kisgyerek. Utólag tudtam meg, mit mondott neki. Azt mondta: „Rajtam nem kell erőszakot tenned, a tiéd leszek, ha muszáj, de mi a bajod, ember?”

Kiderült, hogy ennek a katonának Ukrajnában az egész családját megölték. Magyarok. Egy szerencsétlen, bosszúra szomjas, kiéhezett férfi volt, aki megjárta a front összes borzalmát. Anyám egy lelkileg tönkrement embert látott ebben a szörnyetegben. Csodálatos nő volt, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy meg tudta szólítani a lelket, és varázsló módjára változtatta meg az embereket a nem is tudom, mivel. Az erejével? A szeretetével? A bölcsességével? Én csak azt láttam, hogy az elvetemült baromból egyszer csak újra ember lett, aki beleszeretett anyámba! Nem akart elmenni tőlünk, de tovább vezényelték Németország felé. Engem is megszeretett, és lopott nekem egy hatalmas csokitortát. Anyámnak pedig kirabolt egy bőrgyárat és búcsúajándékként egy teherautónyi cipőtalpat szórt a kertünkbe. Évekig ott állt, mert nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Később kaptuk a hírt, hogy meghalt Németországban.

A könyv ilyen és ehhez hasonló történetekkel van tele. Ennek a jelenetnek én is a tanúja voltam, azt a katonát én is láttam, viszont rengeteg olyan szereplő volt anyám életében, akikről én nem is tudtam. Volt, aki abból az életéből való volt, amikor én még nem is léteztem.

Milyen új felismeréseket hoztak számodra édesanyád történetei?

A döbbenetes az volt, hogy én anyámnak a szeretetmágiáját örököltem. Valahogy én is így működök. Számára sem léteztek falak, korlátok és nagy gyűjtő lettem én is, nem szétválasztó, szétszóró... Két mondása maradt bennem, az egyik ez volt:

Édesanyád spirituális asszony volt?

Számomra a spirituális szónak egy kicsit más a jelentése, mint ahogy manapság használják. Szerintem, aki igazán szeret, az spirituális, így anyám is az volt, bár ő ezt nem tudta. Szellemi tanítómesterem osztotta meg velem, hogy nekem az előző életemben nagy családom, feleségem és rengeteg szeretőm volt. De csak egyet szerettem igazán, egy parasztasszonyt. És ebben az életemben ő lett az anyukám. Ebből anyám semmit nem tudott, de egy önfeledt, őszinte beszélgetésünk alkalmával azt mondta: „Tudod, Péter, nekem van egy olyan érzésem, hogy mi már találkoztunk és ismertük egymást”. Pedig ő nem igazán foglalkozott a reinkarnációval, csak sejtette, érezte a lelkével és a szívével.

Amikor hallgattad ezeket a felvételeket, tudtad, hogy ebből könyvet fogsz írni?

A sugallat, hogy ebből könyvet kell írnom, akkor jött, amikor a gyerekeim legépeltették és ott volt papíron. Bár édesanyám azt mondta a szalagon, hogy önmagának mesél és nem az író fiának. Nem is akarta, hogy én ezekről a felvételekről tudjak, titokban tartotta őket.

Hogyan tanított téged az édesanyád?

Nem úgy, mint ahogy ezt a szót manapság használjuk. Nem oktatott, nem verbálisan tanított. Különös volt a mi kapcsolatunkban, hogy a szokványos anya-gyerek, anya-fiú felálláson mi jócskán túlléptünk. A legjobb barátom volt. Az élet legintimebb kérdéseit is meg tudtuk kölcsönösen beszélni. Mikor elment, tudtam, hogy életem legjobb barátját vesztettem el. Fedetlenek voltunk egymás előtt, ami még a legjobb barátok – sőt, gyakran önmagunk- esetében is ritka.

Anyám képes volt gyönyörrel adni és gyönyörrel fogadni. Egyik legfontosabb tanítása, amelyre egész élete volt a tanúbizonyság, hogy a szeretet adásában épp olyan gyönyör van, mint amikor kapjuk.

Válságban a világ

A könyv a pandémia ideje alatt íródott. Te hogyan élted meg ezt az időszakot?

Nagyon sok katasztrófát éltem már meg 85 éves koromig: a második világháborút, annak minden borzalmával és iszonyatával, a kommunizmus szadista félelmét, 1956-ban lelőttek. Sokféle világválságot láttam már, most ez is az. Jelenleg a lét minden szintjén globális válság van, az emberek két éve álarcban járnak, nem tudnak találkozni, kezet fogni, ölelni. Eddig is bajban voltak a kapcsolataink, eddig is megéltük az elidegenedést.

A homeoffice, a digitalizáció, a képernyőn keresztüli kommunikáció embertelenné, és lélektelenné teszi a világot. Már nem tanítás van, hanem adatbetöltés az emberek fejébe, egy képernyőn keresztül. Nevelés helyett informatika. Persze jó, hogy vannak kütyük, de az nem, hogy a kapcsolataink a neten vagy mobiltelefonon keresztül bonyolódnak, és a lelki dolgainkat nem egymás szemébe nézve beszéljük meg.

Veszedelmes az is, hogy mivel a háló globális lett, az emberiség válsága - amiből egykor alig éreztünk valamit, mivel nem jutott el hozzánk a hír-, most mindenhonnan ömlik ránk. Egy hatalmas információdömpingben vagyunk, ahol mindenki mondja a magáét. Egyre inkább robotokká válunk és megszűnünk érzékeny, valódi emberek lenni.

Ennek a kivédése csak úgy történhet meg, ha mindenki megteremti a saját, igazi valóságát és ápolja a kapcsolatot az embertársaival. Amikor bent járok a televízióban, mindig figyelek arra, hogy felvegyem a lelki kapcsolatot a riporterrel, és belenézzek a szemébe. Mert ezt hívják kapcsolatnak. Én nem akarok álarcos, főleg nem páncélos lovag lenni. Ugyanakkor hiszem, hogy a földön minden okkal történik, ahogyan a mai fiatalok sem véletlenül kapták ezt a nehéz sorsfeladatot, amit a járvány jelent. Meg kell birkóznunk a bezártsággal, azzal, hogy meg vagyunk fosztva a szabadságtól és a közösségi élettől. Hiszem, hogy mindez nem hiábavaló!

„Ha félsz, nézz bele a pofonba!”

Vannak-e, voltak-e félelmeid és szerinted mitől és miért félnek leginkább az emberek?

Minden félelemnek a gyökere – akkor is, ha nem így jelenik meg az életben- a halálfélelem. Ebben benne van az, hogy én magam meghalok. És ha szeretek valakit, féltem őt és szorongok amiatt, hogy elveszíthetem. Ő is meghal. Én nem félek már. Mondom ezt annak ellenére, hogy a gyerekkoromat végigrettegtem. Amikor nagyobb lettem, elmentem bokszolni. Neki akartam menni a félelmeimnek, ki akartam ütni őket. Az MTK-ba jártam és persze rendszeresen kaptam a képembe. Az ember, amikor elkezd bokszolni, ösztönösen megpróbálja elkerülni az ütéseket, elhajol. Az edzőm tanított meg arra, hogy ez így nem működik. Ő mondta mindig: „Bele kell nézni a pofonba!” Hogy miért, azt csak később értettem meg: akkor győzheted le a félelmeidet, ha szembenézel velük. Ha nem így teszel, egyrészt konzerválod a félelmeidet, másrészt a félelmeid irracionálissá válnak, túlnőnek rajtad és már nem tudod, honnan és mekkora pofont várhatsz. Ám ha bele mersz nézni a pofonba, akkor nem a félelem irányt. Hanem te.

1956-ban megsebesültél, halál közeli állapotba kerültél, akkor nem volt benned félelem?

október 23-án a szerelmemhez, a mostani feleségemhez tartottam, amikor meglőttek. Hat golyót kaptam, és átestem egy halálélményen. Láttam felülről a véres, vonagló testemet. Azt gondoltam, ennek a Müller Péternek annyi, neki befellegzett! Aki lenézett rá, nem félt, de a földön fekvő Müller Péternek iszonyú volt. Amikor elmúlt a látomásom és visszakerültem a testembe, a tapasztalat alapvetően megváltoztatott. Máig emlékszem arra a boldogságérzetre, amit akkor éreztem, amikor meghaltam és újra megszülettem. Úgy gondolom, az élet tele van csodákkal. Csodaként élem meg, hogy gyönyörű családom van és hatvanöt éve élek a feleségemmel. Jó, hogy nem haltam meg, mert ezeket mind megélhettem.

Ismerd meg az öt szeretetnyelvet!