Alig akad mostanában olyan egészséges életmódot, életmódváltást, diétát, satöbbit népszerűsítő weboldal, facebook-oldal, könyv és egyéb felület, amelyben ne esne szó a képernyő előtti étkezés káros hatásáról. Mindannyian tudjuk, miről van szó: az ember hazaesik este egy fárasztó munkanap végén, lerogy a tévé elé és az aktuális valóságshow bámulása közben úgy fogyaszt el két nagy szelet cordon bleu-t nokedlivel, utánaküldve még egy XL-es zacskó csipszet, valamint egy családi kiszerelésű csokis-vaníliás jégkrémet, hogy észre sem veszi – és később az ízére sem emlékszik. Vagy: a munkahelyen olyan nagy a nyomás és olyan sok tennivaló jut minden egyes órára, hogy az ebédszünet már szóba sem jöhet, és ilyenkor bizony gyakran előfordul, hogy az íróasztalunknál fogyasztjuk el az ebédünket. Márpedig az ilyesmi rendkívül egészségtelen, leginkább azért, mert a fent vázolt módon az ember sokkal többet eszik, mint amennyire szüksége lenne, az agya másra koncentrál, az így nem tudja jelezni, hogy elég volt. De még más okokat is felsorolhatnánk, amik rendkívül egészségtelenné teszik ezt a szokást (és fel is soroljuk alább, keretes írásunkban).

Amit régóta tudtam, de a magam részéről képtelen voltam felhagyni vele. Bizony, be kell vallanom, hogy képernyő előtt evő zombi voltam, méghozzá a minősített eset. (Illetve még vagyok, mert valószínűleg függőségről van szó, csak jelenleg nagy mértékben ellenállok.) Oké, a munkahelyi ebédet ritkán költöttem el az íróasztalnál, de a telefonomat az irodai konyhában ülve is nyomkodtam közben, a reggeli zabkásámat pedig rendszerint a napi hírek átböngészésekor kanalaztam. A legrosszabb azonban az otthoni étkezés volt, merthogy ugyebár mi lenne kényelmesebb hely bármilyen tevékenységhez – így az evéshez is –, mint a kanapé? Elég hamar leszoktam arról, hogy az asztalnál egyek és még a bonyolultabb, házi készítésű vacsoráimat is filmnézés közben pusziltam be. Közben persze rohadtul zavart az egész, próbáltam ellenállni a kísértésnek, gyakorlatilag minden alkalommal sikertelenül. Egy kicsit el is könyveltem magamban, hogy én ilyen vagyok, ez egy problémám nekem, amit majd egyszer orvosolnom kell, nagyjából akkor, amikor lecseréltetem a konyhabútort, vagyis sohanapján.

De aztán ahogy elérkezett a február és közeledett a nagyböjt ideje, motoszkálni kezdett bennem a kisördög, hogy mi lenne, ha kivételesen kihasználnám a böjt heteit, mint annyi barátom, akik ilyenkor – akár vallási, akár egészségügyi okokból, akár mindkettő – lélegzetvételnyi, pontosabban néhány hétnyi szünetet tartanak húsevésben, alkoholizálásban, kocadohányzásban vagy tetriszezésben, szóval élvezeti cikkek nem túlságosan mértéktartó fogyasztásában. Az is segített az elhatározásban, hogy egyre többféle rendhagyó böjtről szereztem tudomást, például van, aki a húshagyókedd és húsvét közt eltelő időben kerüli a lift használatát és kizárólag lépcsőzik, mások kiiktatják a szundigombot, szóval talán senki sem fog fennakadni azon, hogy én is egy ilyen nem hagyományos dologról mondok le erre az időszakra. Merthogy úgy mentem neki a dolognak, hogy most néhány hétig megpróbálok ellenállni a kísértésnek, aztán úgyis nyilván visszaszokom, sőt, valószínűleg két hétig sem fogom bírni, de nem baj, legalább megpróbáltam.

Előre tisztáztam magamban a szabályokat; vizet, teát és kávét bármikor ihatok, valamint a könyv vagy kindle olvasása megengedett evés közben. (Mert az e-olvasó köztudottan nem számít képernyőnek. Igen, ennyire rettegtem a dologtól. De hamar kiderült, hogy erre nem igazán van szükségem.)

A nagy nap, vagyis hamvazószerda Valentin-napra esett, de az igazi problémám nem ez volt, hanem hogy éppen influenzában haldokoltam. Ilyenkor az ember napi rutinja felborul, és ebben az állapotban elég nehéz egy új szokást bevezetni, majd alkalmazni a helyreállt rutinhoz. De aztán hamar rájöttem, hogy ez nem is nagy probléma, mivel amúgy sincs étvágyam, és a képernyőbámulástól hamar megfájdul a fejem. Szóval a napi egy-két kiflimet meg narancsomat legyűrtem a konyhában, aztán a délutánt az ágyamban fekve, a plafont bámulva töltöttem.

Pár nap múlva sajnos meggyógyultam, visszatért az étvágyam, valamint a megszokott napirendem is (= kora reggeltől késő estig képernyőbámulás). Úgyhogy megfőztem a zöldséglevest, kimertem magamnak egy tányérba, aztán leültem a magas székre a konyhapultnál és elkezdtem enni. Figyeltem az ízekre, arra, hogy éhes vagyok-e még, hogy nincs-e szükségem még egy kis petrezselyemre vagy nem vagyok-e szomjas. Minden oké volt. Kész-passz.

A következő hétfőn, amikor visszamentem dolgozni, már rutinosan fogyasztottam el a reggelimet az irodai konyhában (sőt, még mikrózható reggelikkel is kísérleteztem), a tízórai banánomat pedig az asztalnál csipegettem el úgy, hogy előbb kikapcsoltam a számítógépem monitorját. Én voltam a legjobban meglepve: nem hiányzott egyáltalán, hogy valami ostoba videót nézzek közben. Egyszeri elhatározás elégnek bizonyult. Asszem.

Persze a megszokás nagy úr, néhányszor előfordult, hogy rajtakaptam magam, hogy elkezdtem rágcsálni valamit, miközben még dolgoztam, ilyenkor azért nehéz volt félbehagyni vagy az evést, vagy amit épp csináltam. Sokszor türelmetlennek bizonyultam: alig vártam, hogy leülhessek filmet nézni, épphogy lenyeltem a falatot, amikor bekapcsoltam a laptopot otthon. A legnagyobb kihívás az volt, amikor a moziban rájöttem, hogy nem kellett volna popcornt vennem. Úgyhogy gyorsan befaltam valamennyit még az előzetesek alatt, a többit pedig az unokaöcsémékre bíztam.

De a lényeg, hogy egy hét múlva már el is felejtettem, hogy böjt van (túl könnyű dolgot fogadtam meg?), és egyáltalán nem éreztem, hogy le kell mondanom valamiről. Ja és naná, hogy jóval egészségesebben eszem azóta, illetve amikor nem, akkor meg pláne megadom a módját, hogy az ízfokozók által felfokozott ízeket se nyomja el a kedvenc sorozatom.

Amikor eljött a húsvét, akkor azért a rend kedvéért megtörtem a böjtöt; kipróbáltam, hogy milyen újra a monitor előtt elfogyasztani az ebédet. Ugyanolyan volt. Alig emlékeztem utána, hogy mit ettem, és egyáltalán nem tudtam figyelni arra, hogy mikor elég. Viszont a következő alkalommal sokkal nagyobb volt a kísértés, hogy megint filmnézés közben vacsorázzam; szóval az elmúlt napokban jobban résen kellett lennem, hogy ellenálljak, mint a böjt kezdete óta valaha. (Mert már nincs böjt! De akkor se hagyom magam!)

Most már csak a reggeltől estig képernyőzésről kellene leszokni. De az már biztos nem fog menni. Tutira képtelen vagyok rá. Majd egyszer, kábé amikor lecseréltetem a konyhabútort.