Lassan már csitulóban vannak a felkorbácsolt kedélyek, amelyet a mindenkire fittyet hányó, renitens, piacozó, „otthonnemmaradó” nyugdíjasok okoztak, akiktől aztán felforrt a net. Jöttek a fotók, kommentek, értekezések, de vajon miért támadtunk ilyen elemi erővel, ilyen mérhetetlen dühvel az öregekre.

Krízishelyzet van, ebben egyetérthetünk, a krízisben pedig felerősödnek az érzelmeink. A félelmeink, a szorongásaink, a dühünk. Tisza Kata társadalomkutató, coach, író így fogalmaz:

„Az egzisztenciális szorongás, a létmagány érzése, a halálfélelem, hogy a kritikus pillanatban egyedül leszünk, minden ember legmélyebb érzése, amellyel néhányan szembenézünk, és néhányan nem, és néhányan egyenesen megtagadni próbáljuk és elnyomni. Amikor kiélezett veszélyhelyzet áll elő, akkor ez a frusztráció még sokkal durvább mértékben önt el minket, és gyakorlatilag, mivel sokáig elfojtás, reflexió és válaszok nélkül állt, robban és tárgyat keres magának, amire csapódhat. Ilyenkor jönnek számításba bizonyos társadalmi csoportok, akiket eleve leválasztunk a „biztonságos többségről”, és a meglévő stigmákra, sztereotípiákra támaszkodunk, aminek szerepe kettős. Egyrészt lesz egy csoport, amire rávetülhet mindaz, amitől tartunk, másrészt ezáltal eltávolítjuk magunktól a veszélyt és saját magunkat úgy véljük, megvédjük. Ez innen 'rájuk' vonatkozik, és nem 'ránk'. Ettől még lehet igazságalapja, de mint minden sztereotípia, általánosít és nem differenciál.”

Az „öregek” megítélése természetesen nem egyforma, az egyik vonalon az elavult, lassú, haszontalan jelzők sokasodnak, a másik vonalon – többségünknek van anyja, apja, nagyanyja – a jóindulat, melegszívűség, tehát semmiképp se mondhatjuk, hogy a sztereotípia fekete és fehér.

Úgy is fogalmazhatnánk: az idősek, akik nem viselkednek „illedelmesen”, ahogyan az elvárt lenne, megvetést is kiválthatnak – említi Tisza Kata, majd hozzáteszi:

Most élet-halál a kérés, hogy maradjanak otthon, biztonságban, és aki marad, annak jár a jóindulat, aki azonban a rubrikáját elhagyja, kiesik a jóindulatból, és brutális kiosztást kap. És nem nézik, hogy az adott idős ember miért „nem maradt a helyén”: munkába sietett, mert valahol épp munkaerő hiányában létfontosságú feladatot tölt be, vagy egy még nála is idősebb másiknak siet segítségére, vagy teljesen magára maradt, nincs az adott lakóhelyen segítője, és vagy éhen hal vagy kiszolgálja magát, vagy egyszerűen csak a magánytól retteg, vagy a probléma nem volt teljesen világosan kommunikálva, vagy tényleg figyelmen kívül hagyja a társadalom kérését.

A társadalom, amely eddig végletesen félretette az idős embert, most hirtelen úgy tesz a felszínen, mintha aggódna érte, valójában ingerült és bűnbakká teszi. Máris nem a megoldáson dolgozunk közösen, hanem egy egymást blokkoló viszály közepében találjuk magunkat.

Düh helyett megértés

Könnyű haragudni arra, akit nem értünk meg. Ezt az alaptételt hangsúlyozza Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, egyetemi oktató:

„Ugyanolyan ez, mint amikor dühösek vagyunk a kisgyerekesekre, akik hangosak, akik még éjjel is járkálnak a lakásban, kiabálnak egymással és elfoglalják az ülőhelyeket a buszon. Ebben a krízisben, ahol pont a társas érintkezéseket kellett megszabdalnunk, az érzelmek betöltik a teret, felhangosodik minden szó. És igen, többszörösen visszhangzik, hogy az öregek így meg úgy, pedig sokszor csak annyi van, hogy az ő problémái nem az én problémáim, nem is akarom megérteni a helyzetét.

Az ageizmus, az idősekkel szembeni negatív sztereotípiák egyébként is erősek. Régen elmúlt már az a kor, ahol a vének tanácsa egy mindenki által elfogadott érték volt, ma inkább az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A technológia hatalmas fejlődésével az idősek tudása elavult lett, és szinte minden, ami hozzájuk kapcsolódik. Emögött van egyfajta hárítás is, az „én biztosan nem leszek majd ilyen” hozzáállás. A megértés a kulcsszó, nem pedig a tiltás, a hazazavarás, sárdobálás. A megoldás pedig mindig személyre szabottan működik.”

Amíg elbírom a szatyrot…

A megértés fontosságát hangsúlyozza Steigervald Krisztián generációkutató is, aki egy másik oldalról világít rá a helyzetre.

Van néhány generáció ma Magyarországon, aki nagyon egyedi élmény-tartománnyal nőtt fel. Amely élmény csak rájuk igaz és csak őket jellemzi. Ha nagyon szakmai akarok lenni, akkor ők a Baby Boomerek egy - idősebb - része (úgy 1946-59) és a Veteránok (1946 előtt születettek). Az ő generációs alapélményük a feladat-orientáltság. Hogy mindent maguknak kell elintézni, hogy a feladat határozza meg az életet. Hogy nem tudnak és nem is akarnak segítséget kérni. Mert amíg feladat van, amíg munka van, addig élet van. „Amíg bírom, amíg visz a lábam, amíg elbírom a szatyrot, addig nem kell a segítség. Majd, ha baj lesz, talán, de akkor sem biztos. De hogy lenne baj? Eddig sem kaptam el semmit. Hisz gyerekek, nektek is annyi bajotok és gondotok van, nem leszek még én is gond a nyakatokon. Meg tudom én ezt oldani egyedül is, inkább szóljatok, ha kell még valami.” Ők megéltek már sok mindent, háborút, hidegháborút, kommunizmust, beszolgáltatást. Ott is megvolt a túlélés eszköze, gondolják most is meglesz. Más kérdés, hogy nem biztos, hogy most meglesz. De nem félnek tőle, mert már oly sok mindentől kellett félni. Az ész érv, az érzelmes mondatok nem képesek hatni ott, ahol már megtanult reakciók vannak a félelemre válaszként.

Koronavírus-járvány idején is könnyen elkészíthető ebédek és vacsorák: