Amikor a kölök kicsi volt, nekem is gondot okozott a kérdés: hogyan érjem el, hogy egy idegen ne férkőzhessen a bizalmába, és ne vihesse őt magával?

Bíztam benne, hogy nem fog ilyen próbálkozás történni. De abban is biztos akartam lenni, hogy nem bizonytalanodik el, ha valaki mégis odamegy hozzá egy „anyukád küldött” szöveggel.

Többször is átbeszéltük, hogy ha valamilyen hirtelen jött okból nem tudnék érte menni a suli elé, különórára és így tovább, ki jöhet egyáltalán szóba, akit magam helyett küldenék. Mehet érte apa, a nagymama és a nagypapa, a nővérem, meg persze a barátainak a szülei, vagyis Peti anyukája, Réka anyukája, Zoltán anyukája, és ugyanezen gyerekek apukái is.

Fontos volt a lista kialakításakor, hogy olyan embereket válasszunk, akiket a gyerek jól ismer, gyakran találkozik velük, a bizalmába fogadta őket, volt már náluk és így tovább. Tehát nem én jelöltem ki önkényesen az engem helyettesíthető személyeket, hanem együtt raktuk össze és gyakran felsoroltuk (vagy felsoroltattam a kölökkel) őket.

Na jó, de itt jön a bökkenő: mi van akkor, ha mégis olyan valakit kell küldenem magam helyett, aki csak távoli ismerős, vagy rosszabb esetben, akit a fiam még nem is ismer?

A neten (hol máshol?) olvastam erre egy nagyon vicces példát. A javaslat ez volt: beszéljünk meg a gyerekkel egy jelszót, amit jegyezzünk meg és vele is jegyeztessünk meg, és ez legyen az a kifejezés, amit az általunk megbízott személynek ki kell mondania.

A példa így szólt:
Egy ismeretlen személy odamegy a gyerekedhez:
- Anyukád nem tudott érted jönni, és engem kért meg, hogy jöjjek érted.
Mire a gyerek:
-Jelszó?

Megint csak olyan kifejezésre van szükség, ami egyértelmű, szinte nyilvánvaló, és egyikünk sem felejti el.

Sokáig keresgéltük, ízlelgettük a szavakat, míg nem a véletlen segített. Egy nagytakarításkor találtam egy zöld papírkát a szőnyeg alatt, amin a fiam kézírásával ez állt:

Mókás volt, hogy nem is emlékezett rá, melyik barátjával melyik heves játékcsata során vetetették be ezt az instrukciót. Végül ez lett a mi „jelszavunk”. Kiragasztottuk a házi naptárunk sarkára a konyhaasztal fölé, így gyakran rápillanthattunk, ismételhettük és nem felejtettük el.

A jelszót egyetlen egyszer kellett bevetni. Egy céges nyári gyerektáborból hozta el Virág, a kolléganőm a saját fiával együtt az én fiamat is. Megsúgtam neki a jelszót, és azt is, hogy ő lesz az első, aki használni fogja.

Elképzelem Virágot, amint így szól a gyerekemhez:
- Én viszlek vissza a szerkesztőségbe, mert anya most nem ér rá.
Mire a fiam:
- Jelszó?

Erre Virág kimondja a bűvös harci utasítást, a kölök pedig kaján vigyorral elindul vele a kiadó felé.

Minden ment, mint a karikacsapás.

Gyereknevelési hackek tweetekben – nézd meg ezt a galériát is: