Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

A húsvét körüli ünnepek és népszokások döntően a tavasszal és így a termékenységgel vannak összefüggésben. Tárgyak, ételek, játékok és dalok fejezik ki a csodát, hogy a természet újraéled, rügyek fakadnak, virágok nyílnak, állatkölykök jönnek a világra.

Tavasz

Bizonyos, hogy a városi embernek manapság ebből a csodából kevesebb jut: télen nem érezte a hideget, mert valószínűleg fűtött lakásból fűtött kocsival vagy busszal fűtött munkahelyre ment, és nem érzékelte annyira a sötétet sem, hisz lámpák fénye vette körül egész nap és egész este. Városiként azt is nehéz átérezni, hogy mit jelentett egykor a szűk, zsúfolt, félhomályos szobákból újra a szabad ég tágasságára kilépni, birtokba venni az udvart, a mezőt, a földeket. És talán az is nehezen érthető már, hogy milyen energiákat szabadított fel, amikor a téli időjárás miatti tétlenebb időszak után újra munkához lehetett fogni, neki lehetett veselkedni az újabb gazdasági ciklusnak.

Mégsem mondhatjuk, hogy a modern emberre nem hat az időjárás változása. Minket is elfog a mámoros érzés, amikor először van olyan illata a levegőnek, érezzük a napok hosszabbodását akkor is, ha villanyfényben úszik egyébként a város, bizsergeti a bőrünk és a vérünk a tavasz.

Rítusok

A különbség az: a hagyományos (népi vagy más) kultúrában a változást valamilyen rítus kísérte. Nemcsak az időjárásét, hanem a születést, a halált, a házasságot, a serdülést, a beavatást és kitagadást is. A rítus célja pedig nem más, mint hogy kézzelfoghatóvá, kimondottá és így könnyebben megélhetővé tegye azokat az érzéseket, belső változásokat, amik mindezeket a külső változásokat kísérik. Hogy adjon a formátlanul hömpölygő életnek valamilyen formát és ritmust.

Mert mi értelme is volt a kisze hajtásnak nevezett rítusnak? Mialatt kivitték a faluból a felöltöztetett, csúf kisze bábut, mely a telet és a böjtöt jelképezte, amíg felkoncolták, vízbe dobták, elégették, addig kiadtak sok-sok felgyűlt belső feszültséget, lezártak, kitáncoltak-kiabáltak magukból egy korszakot. A modern városi embernek – tán hozzátehetjük, sajnos – nincsenek ilyen rítusai, így más medreket mosnak ki maguknak a bennünk zajló folyamatok.

Út a haláltól az életig

Húsvét alkalmából természetesen Jézusról és a kereszthalálról kéne szólni – de az igazság az, hogy a magyar népszokásokban az ünnepnek ez a vallási tartalma alig jelenik meg. Már az ünnep elnevezése is rendkívül élveteg: a nap, amikor újra magunkhoz vehetünk húst. Ugyanakkor nem kérdéses, hogy az ünnep ritmusát mégis az egyház tanítása jelölte ki. A készülődés húshagyó keddel kezdődött, amikor lezárult a farsangi időszak. Hamvazószerda az első, szigorúan böjtös nap volt, egyúttal a nagyböjti időszak kezdőnapja. Legtöbb helyen ilyenkor az előző évben virágvasárnapkor megszentelt barkát égették el. A hamu az elmúlásra, a halálra figyelmeztet – ebből a kezdőpontból jut majd el a húsvét vasárnapi örömig az ünnep folyamata.

A nagyböjt negyven napig tartott, eredetileg Jézus Bibliában leírt böjtölésének mintájára. A böjtölés mikéntje, hatálya, szigorúsága sokat változott az idők során és tájegységekként is eltérő volt. De az általánosan igaz, hogy ez az időszak az év talán legnehezebb negyven napja volt a régieknek, testileg és lelkileg. Mint ahogy nekünk is az: kimerülnek testünk vitamintartalékai, halálosan ráununk már a zöldségesek kínálatára, de elérhetetlenül távolinak tűnik még, hogy friss retek vagy eper ízét érezhessük a szánkban. A nap ki-kisüt, melegít, de még sok a sár, az eső, még szürke szinte minden fa, olykor fagy is. Erőt vesz rajtunk a fáradtság, a depresszió. Statisztikák szerint az évnek ennek az időszakában hal meg a legtöbb idős ember.

Hamvazószerda után másnap, a torkosnak nevezett csütörtökön még mindent fel lehetett falni, ami a farsangi időszakból maradt, így idézve, tartóztatva még egy kicsit az előző korszakot. A böjt utolsó vasárnapja pedig már az örömöt előlegezi. Virágvasárnap szokásban volt a legszebb ruhába öltözni, barkát gyűjteni és szentelni – ezt később rengetegféle gyógyításra és varázslásra használták, és a következő év hamvazószerdáig féltve őrizték.

Tisztulás és termékenység

A nagyhét időszaka hagyományosan a megtisztulás hete volt. Ilyenkor közösen megtisztították az utakat és a kutakat, újraásták az árkokat, meszeltek, festettek. Sok helyen szokásban volt nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalban, teljes csendben megmosdani a folyóban. Tisztult a lélek is: ha máskor nem, de ilyenkor minden katolikusnak illett gyónni. Sokan virrasztottak is, vagy a falu kálváriájának stációit járták végig. Mára nekünk ebből a feszült, öröm előtti, várakozásteli csendből a tavaszi nagytakarítás illedelmes háziasszonyi parancsa maradt.

Másfél hónapnyi készülődés ért révbe húsvét vasárnap reggel vagy katolikus szokás szerint már az előestén, a nagyszombati körmenetben. Jöhetett végre az igazi eszem-iszom, lehetett örülni, díszesbe öltözni, magunktól a többiek felé fordulni. Ez a mámor húzódik át hétfőre is, amikor hagyományosan végiglátogatják egymást a barátok, fiúk a lányokat, locsolkodnak, isznak az emberek. A húsvéti népszokások közül ez az, ami sok változtatással, de élénken él ma is. Nemcsak a sonka és a bor megunhatatlan finomsága miatt, hanem azért is, mert a kölcsönös szeretet, barátság vagy szerelem – tudományosabban szólva a társadalmi kapcsolathálóban való részvétel – ünnepi kifejezésére minden kornak szüksége van.

Hétfőn minden a termékenységről szól. A tojásban ott rejtőzik az új élet lehetősége. A vízhez is – tisztító szerepén túl – a termékenység képzete társul, főleg, ha fiatal fiúk locsolják fiatal lányokra. Szokásban volt a jelképes vesszőzés, korbácsolás is ezen a napon. Húsvéthétfőn újraindulhattak a bálok is, újra lehetett táncolni, lakodalmat tartani. Örülni a virágba borult tavasznak.