Ez a cikk korábban az Éva magazinban jelent meg.

– Angsticlánt, pauroloxint, fricalitamint meg miedotazont kérek – sorolja a gyógyszertári sorban előttem álló hölgy.

– Csak nem nyaralni megy? – szalad fel a patikusnő szemöldöke.

– De igen – húzza ki magát a vendég.

– Akkor nem akar felonexet is vinni? És rettecillint? Esetleg horroclánt?

– Jaj, tényleg! – csap a homlokára a vevő. – És még peurisolt is adjon, corcotibint, és terroniklint.

– Phobocint esetleg?

– Mindenképpen! És deimopilint meg cidrolitet. Na meg panicamolt.

Magam is holnap indulok pár ezer kilométeres útra stoppal, betértem hát némi sebtapaszért. Bámulom őket, ahogy tökéletes egyetértésben törik a fejüket: vajon milyen gyógyszer nélkül nem lehet meglenni három napig a Balatonon?

A félelem az egyik legősibb és leghasznosabb érzelmünk, amely számtalanszor menti meg az életünket. Már az egysejtűek is menekülnek a kellemetlen ingerek, a ragadozók elől. Pedig félni nem éppen kellemes, ugye? Még szerencse! Ha mámoros lenne ez az érzés, nem szaladnánk el a forrása elől.

Vegyük például a nyulat, e kiváló atlétát, akinek a természet nem adott védekezésre alkalmas fogakat meg karmokat. Ellátta viszont 360 fokban látni képes szemmel, hatalmas füllel és remek szaglással. Amikor a nyúlhúst kedvelő számtalan ragadozó egyike közeledik, hősünk tüstént megijed, nyúlcipőt ránt és odébbáll. Vajon ez azt jelentené, hogy állandóan reszket? Ugyan már! Vígan billegeti a fülét, ugrándozik és majszolgatja a füvet, tavasszal pedig a hímek nagy lovagi tornákat rendeznek a nőstények kegyeiért.

A modern ember félelmei azért léptek ki kissé a medrükből, mert néhány téren elszakadtak a biológiai gyökereiktől.

Miután a nyúl megijedt és elszaladt a róka elől, a stresszhormonok kiürülnek a véréből, s teljes nyugalomban rágcsál tovább. Nyugodt, békés és vidám, akár a természeti ember, aki szintén sohasem stresszeli magát. Nézzünk ugyanis szembe a valósággal: a stressz – noha sokszor homályos vagy elnyomott – félelem. S miközben sok régi kor emberéhez képest irigylésre méltó biztonságban és kényelemben élünk, a szorongás, az aggódás, az idegeskedés a civilizált ember gyakori társa. Vajon miért?

Az egyik ok a tévé közvetítette világ lehet, amely egyszerűen nem valós.

A legtöbb ember soha nem tanúja gyilkosságnak, ehhez képest élete során a tévében akár százezret is láthat! A képernyő teljesen hamis képet tár elénk a világ veszélyeiről. A napi hírek, a média túlnyomó része negatív eseményekre, viszályokra és katasztrófákra fókuszál. Szerencsére a kikapcsológomb (jó esetben végleges) alkalmazásával e félelemforrást könnyen megszüntethetjük.

Emellett egész iparágak épülnek arra, hogy rémisztgessék az embereket, elvegyék az önbizalmukat, majd ajánljanak nekik valami csodaszert, amivel megmenthetik magukat. Hallottam, hogy valaki a minap kifestetlen szemmel ment ki az utcára, és elmaradt a földrengés!

Veszélyek, problémák, nehéz helyzetek természetesen mindenkinek az életében adódnak. Éppen ezért fontos, hogy miként kezeljük őket. A stresszről például kimutatták, hogy csökkenti az immunrendszer hatékonyságát. Ez szó szerint azt jelenti, hogy a belső nyugalom és biztonságérzet erősíti az egészségünket!

Az aggódásról egyébként él néhány különös tévhit a társadalomban.

Például: akkor vagyok jó anya, ha aggódom a gyerekemért. Valójában minél kisebb a gyermek, annál fontosabb, hogy az anya kiegyensúlyozottságát, nyugalmát átvéve megalapozhassa az érzelmi biztonságát. Ez aztán egész életében, minden helyzetben segíteni fogja. Úgy vélem, a szeretet érzése mellett a legtöbbet a belső békénkkel és optimizmusunkkal adhatjuk a gyerekünknek. Persze csak a valóban átélt érzelmek számítanak.

És mi van, amikor mégis félünk valamitől? Ilyenkor általában menekülni próbálunk az érzés elől, legyűrni, eltolni, másra gondolni – hiszen kellemetlen. Ehelyett kipróbálhatjuk az ellenkezőjét. A nem kívánt érzelmek kezelésének első lépése ugyanis az elismerés. Már attól megnyugszik bennünk valami, hogy kimondjuk magunkban: Félek. Félek bemenni, félek találkozni ezzel az illetővel. Jó tudni, hogy a félelem normális érzelem és bizony akkor is jogunk van félni, amikor az eszünkkel másképpen gondoljuk.

Ma a városlakó embernél a fizikai félelem helyét sokszor átvette a társas helyzetekből eredő félelem. A Székelyföldön valósággal megeshet, hogy málnaszedés közben medvébe botlunk, de Pesten, az ötödik emeleti irodában ez a veszély eddig nem volt túl nagy. Az idegrendszerünk ezért a főnököt, egyik-másik kollégánkat, ügyfelünket volt képes úgy kezelni, mint egy bengáli tigrist. Ugyanolyan adrenalinlöket, szívdobogás, menekülésre vagy harcra való készültség lép fel ilyenkor, mintha valóban az életünk forogna veszélyben. Ráadásul most fordult a kocka, hiszen az elmúlt, koronavírusis hónapokban kifejezetten veszélyes hellyé váltak az irodák is...

Hasznos dolog szembenézni a félelem tárgyával. Érdekes, hogy amikor ezt őszintén megtesszük, a félelem sokszor eltűnik.

Feltehetjük magunkban a kérdést: Jó, akkor egészen konkrétan mitől is félek? Ha átgondolom a helyzetet, azt is megértem, hogyan kerülhetem el a retteget veszélyt. Ha elég információm van a koronavírus terjedéséről, megtehetek minden óvintézkedést, és szinte teljes biztonságban tudhatom magam. Ha meg attól tartok, hogy ez az ember itt leharaphatja a fejemet, reálisan átgondolva a tényeket rájövök, hogy a legrosszabb, ami történhet, az, hogy nem tetszik neki, amit mondok, és összehúzza a szemöldökét!

Azt hiszem, tulajdonképpen a halogatás mögött is egyfajta félelem rejlik. Elhúzódom attól az érzéstől (tulajdonképpen enyhe fájdalomtól), amely a nemakarom feladattal jár, eltávolítom magamtól, másra terelem a figyelmemet. Nos, ha heteken át mindennap elhalogatunk egy kellemetlennek vélt telefonhívást, vajon összesen mennyi rossz érzést élünk át? Ahhoz képest, amikor veszünk egy nagy levegőt, szembenézünk a lehetséges következményekkel, beütjük a számokat, és öt perc alatt túlesünk az egészen?

Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás. Valóban? Tulajdonképpen mi történik, mikor elkap az aggodalom?

Mindenféle olyan rémséget képzelünk magunk elé, aminek a 99 százaléka a valóságban soha nem következik be. Azt az egy százalékot pedig legtöbbször mi magunk váltjuk ki a félelmünkkel! Persze hasznos gondolni a jövőre és megtenni bizonyos, a biztonságunkat növelő lépéseket. Ebben sokat segít az önbizalom és a belső nyugalom. Ugyanakkor milyen unalmas lenne a világ, ha sohasem érhetne meglepetés! Szerintem úgysem lehet minden helyzetre felkészülni. Szerencsére az érzelmeink évmilliárdos bölcsességében nagyon is bízhatunk! Ha kell, majd megijedünk, felpezsdül a vérünk és előbukkannak belőlünk olyan erőforrások, amelyeknek a veszély megjelenéséig a létezését sem sejtettük. (Az extrém sportok valószínűleg részben erre a bizsergető izgalomra alapozódnak.) Miután megoldódott a helyzet, visszatér a derűs nyugalom, az élethez méltó kiindulópont.

Azt hiszem, hasznos lenne minden sarokra táblát tenni a Kárpát-medencében, és kiírni rájuk: Béke, nyugalom, biztonság. Hadd hasson az emberek érzelmi alapállására. Béke, nyugalom, biztonság. Ha ez netán új lenne, érdemes kipróbálnod: azt érezned belül, hogy úgyis meg fogod oldani az életed helyzeteit. A táblasereget pedig, addig is, amíg kikerül, odaképzelheted.

Enyhítenél a szorongásaidon? Íme néhány egyszerű lépés, ami ereményre vezethet!