Már a terhességi tesztem előtti héten szorgalmasan végigolvastam a terhességi kézikönyvek minden oldalát. Úgy éreztem, az anyaság száz százalékban olyasmi, ami nekem való. Sosem gondoltam volna, hogy az anyaság mártírrá tesz majd, tejfoltos árnyékává régi önmagamnak, aki képtelen magára odafigyelni. De hát ki is számítana közülünk ilyesmire?

Mivel tinikoromban a gyerekgondozásban dolgoztam és mellette bébiszitterkedtem is, tudtam, mit jelent egy újszülöttel, egy kisgyerekkel foglalkozni a gyakorlatban. Rengeteg pelenkát kicseréltem már, sok nyűgös gyereket álomba ringattam és pontosan tudtam, mivel járhat egy etetés (hidd el, még a fiam születése előtt alaposan betáraztam büfiztető kendőből és nedves törlőkendőből). Úgy éreztem, készen állok. Őszintén szólva egy kis önelégültség is volt bennem, hogy mennyire fel vagyok készülve.

Ez az önelégültségem persze már a vajúdás első néhány órájában elpárolgott. A szülőszobába érkezésemtől kezdve egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egyáltalán nem állok készen. Hogy valójában sz*rt se tudok az anyaságról, és hogy minden, amit korábban hittem, tévedés volt. Azt hiszed, tudod, hogyan kell kicserélni egy pelenkát? Akkor még nem láttad, milyen, amikor az anyatejes baba széklete felfröccsen a falra. Tudod, hogyan kell álomba ringatni egy babát? Hát ez más. Azt hiszed, tudsz bármit arról, hogyan kell egy újszülöttet megetetni? Akkor biztosan túl vagy már a vérző mellbimbókon és hogy egy újszölött sosem szopik három percnél tovább.

Az új kihívások nyomása alatt és miután a szülés utáni depresszió is alattomosan belopakodott az életembe, nem telt sok időbe felismernem, hogy nemcsak hogy nem vagyok jó anya, de még csak nem is élvezem. Egyáltalán nem. Még azután is, hogy túljutottam a szülés utáni depresszión és a fiam kicsit idősebb lett, gyakran gyötrelmesnek éltem meg a napi feladatokat. Magányos voltam, untam az egészet, és minden egyes hisztit és mellé ment falatot személyes kudarcnak éltem meg. Nem megy ez nekem, és soha nem is fog menni. Ezek a szavak forogtak a fejemben, mint egy mantra, körbe-körbe, minden egyes nap minden percében. Nem arról van szó, hogy nem érdekelt az anyaság. Éppen ellenkezőleg. Annyira igyekeztem! Azt gondoltam, talán jóvátehetem, hogy hiányzik belőlem a természetes anyai ösztön, ha több Pinterest-inspirálta ötlettel dobom fel a környezetemet (vagyis ha még több koszt csinálok, amit majd feltakaríthatok), ha saját kenyeret sütök, ha bibliámmá teszem a beiskolázási feltételek kézikönyvét. Tulajdonképpen minden szabad percemet visszaforgattam az anyaságba. Így lettem az anyaság mártírja. Tökéletes szülővé próbáltam válni, hogy így vezekeljek, amiért nem tetszik úgy az anyaság, mint kellene.

Sosem éreztem, hogy „megérdemlek” egy kis időt magamra. Azt hiszem egy részem attól félt, hogy ennyi idő elmúltával az anyaság előtti énem helyén már csak egy üres lyukat találnék. Ezért inkább nekifogtam, hogy tökéletes anyává váljak – így okoltam meg, a magam kicsavart logikájával, hogy miért nincs helye többé az életemben a saját különálló személyiségemnek. De még az anyaságban elért apró győzelmek sem töltöttek el olyan örömmel, mint reméltem. Még mindig hiányzott valami.

És hát persze, hogy hiányzott valami: az életemnek és a személyiségemnek az anyaságon kívüli egész valósága hiányzott. Szükségem volt arra, hogy ne töltsek minden egyes napot egyedül a gyerekemmel, remélve, hogy a következő magányos babakocsi-tologatástól a parkban vagy egy gluténmentes házi csirke recepttől majd jobb anya leszek. Szükségem volt arra, hogy ne csak a gyerekemben, hanem az élet más területein is értelmet találjak az életemnek. Éreztem, hogy ettől a nyomástól nem jobb anya leszek, hanem ki fogok égni. És úgy is lett.

A jobb anyává válás kulcsa az, hogy nem kell mindig anyának lenni. Szükségem volt időre, amikor író, barát, futó, olvasó, amatőr fotós, kertész lehetek. Amikor olyan új dolgokat ismerhetek meg, mint a sziklamászás vagy amikor olyan régi örömöknek hódolhatok, mint egy táncolós buli a barátokkal. Azt hittem, mártírrá kell válnom ahhoz, hogy tovább tudjam csinálni, pedig valójában inkább szabadságra volt szükségem, hogy ismét önmagam lehessek.

A változás nem hirtelen jött. Lassan kezdődött, amikor a férjem arra buzdított, hogy írjak, amikor a fiam éppen alszik. Mintha egy kicsit hirtelen kivilágosodott volna. Elkezdtem futni a környékünkön, rövid távokat, kétszer, később háromszor is egy héten. Újabb szikra. Elkezdtem más dolgokat is fotózni, nemcsak a fiamat (a róla készült képek pedig művészibbek lettek). Még néhány apróság, és az anyaság nem tűnt többé olyan végtelenül nehéznek, mivel ismét voltak az életemnek más részei is. Végre képes voltam élvezni, hogy anya vagyok – ha nem is minden percét, de eleget –, mert már volt az életemben más is, amit élvezhettem.

Ismerősnek tűnnek ezek a szituációk?