Hogyan nem lett belőlem férfi?

Nők,férfiak,Nőnap Forrás: Camille Brodard/Unsplash
“Dugja vissza, még hiányzik róla egy darab!” – zihálta anyám a szülészorvosnak, amikor az a világracsusszanásom pillanatában gratulált hozzá, hogy lánya született. Mert anyu humorát még a vajúdás kínja sem apasztotta el.

Az anya meghatározó gondolatai, érzelmei a várandóssága alatt, hatnak a magzatra is. Édesanyám csak és kizárólag fiút várt, mint az a fenti mondatából is kiderül. Belém lett kódolva az elvárás: légy férfi! Így aztán már érkezésem pillanatában csalódást okoztam. De nem kell aggódni, nem lesz ebből semmiféle “nemkellettemanyámnak” dráma, anyu hamar kiheverte a fiaskót, és belevetette magát a kisszoknyák vásárlásába és lányos programok szervezésébe. Ám a kezdet számomra akkor is meghatározó maradt.

Pedig anyám valójában csak jót akart. Meggyőződése volt ott a hatvanas években, hogy nőként érvényesülni túlságosan nehéz a férfiak kényelmére alakított világban. Az ő anyja, a nagyim, a kornak megfelelően kiszolgáltatottan élt a házasságában. Nagyapám ráadásul balhés ember volt, mulatós, kártyázós, szoknyák után rohangálós, és egy kis simlisségért sem ment a szomszédba. Nem jelentett életbiztosítást a családja számára. A szülei kapcsolatából anyu azt rakta össze, hogy na, így biztos nem akar élni. Férfitől függeni nem szabad. Ezért kezdte programozni a babát is szíve alatt – mármint engem – aki talán egyáltalán nem véletlenül érkezett ide csak azért is lányként.

Ebben a családban a női ágat kellett gyógyítani. Ami nem bizonyult könnyű melónak."

Hab volt a tortán, hogy anyai nagyanyám, lévén fodrász, fejébe vette, hogy a vékonyka hajam akkor fog megerősödni, ha a lehető legrövidebbre vágja. Az utcán gyakran kaptam meg: jaj, de helyes kisfiú. Úgyhogy hullámcsattal tűztem hatalmas habos masnikat a fejemre, akkor már csak azt mondták a nénik a lakótelepen: édes kislány, de ha nem lenne ez a masni, azt hinném, hogy fiú… Ja, és a hajam sosem erősödött meg, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Itt átugrom a gyerekkorom, amire egyébként jellemző volt, hogy kihegyeződtem minden olyan tapasztalatra, ami azt mutatta: a lányokkal kevésbé toleráns a környezetem, a fiúknak viszont egy csomó mindent elnéznek (tán még cinkosan meg is mosolyognak), amit nálunk letiltanak.

Nekünk kábé annyi maradt cserében, hogy szabad volt sírnunk, bár gyakran azt is csak hisztinek minősítette a világ."

Ki akartam lépni a szűk keretek közül, ezért igyekeztem távolodni a korombeli lányoktól, inkább a fiúkkal jöttem ki jól. Kamasz koromra már ki is mondtam, hogy a lányok agyamra mennek, nyávognak, áskálódnak, csak a fiúkkal lehet szót érteni. Húszéves koromra abszolút beérett a program: kívülről megtévesztően nőiesnek tűntem, de odabent az animusom vette át az irányítást. Szoknyás cunamiként, kezemben az “igazság” pallosával férfiasan harcoltam meg az életben mindenért, amit valószínűleg kérésre is simán megkaphattam volna. És mélyen hittem abban, amiben anyám is: jobban jártam volna, ha fiúként érkezem, mert övék a világ. Erős meggyőződésem volt az is, hogy nekem egyszer majd fiam lesz. Anyám örökségén azonban finomítottam: azért vágytam fiúgyerekre, hogy megtaníthassam neki, hogyan kell (jól) bánni a nőkkel.

És eljött a pillanat, amikor a nőgyógyász rendelőjében elhangzott a kérdés: szeretné tudni a baba nemét? Egy másodpercig sem volt kérdés, hogy nem szeretném. Mert mindegy. Nincs elvárásom. Nem programozok. Nincs jobb, se rosszabb verzió. Nem vagyok vallásos, de úgy is mondhatnám, azt ad az ég, amit akar. Nem is tudom, hágy hónapos terhes lehettem, mikor azt álmodtam éjszaka, hogy legyen a gyerek neve Jana. Reggel azon gondolkoztam, vajon az fiú vagy lány név. A Google válasza az volt, hogy lány.

A lányunk, aki második keresztnévként a Janát kapta tőlünk, hat nap híján, épp 19 éve született meg.

Az én első mondatom az érkezésekor ez volt: hát te vagy az."

Sosem akartam, hogy más legyen. Végtelennek látom a lehetőségeit, bár azzal is tisztában vagyok, hogy ez a világ továbbra is a férfiaknak kedvez, és a feminizmus sok helyen még mindig szitokszó. De ha igazságos akarok lenni, férfiként is egyre bonyolultabb létezni.

Biztos, hogy nekem épp egy lányra volt szükségem. Hogy gyógyuljanak a sebek. A sebek, amit az szépanyám, az ükanyám, a dédanyám, a nagyanyám, az anyám szívén estek. Női sebek. Tudom, ez patetikusan hangzik, ahogy írom, kicsit homályossá is váltak a betűk. Szóval befejezem. Annyit még: nem csak boldog nőnapot, hanem boldog női életutat kívánok magunknak. Mert ahogy a lányom nővé formálódását néztem az elmúlt 19 évben, végre megértettem, hogy ez milyen értékes lehetőség.

10 tévésorozat, amiben erős női karakterek szerepelnek