Pásztory Dóra: Hunglishwoman in London

Pásztory Dóra,London
Amikor az ember új országba költözik – ráadásul egy éppen csak cseperedésnek induló gyerekkel –, előbb-utóbb felteszi a kérdést magának, hogy miként tartja meg szülőhazája identitását és miket épít be a hétköznapjaiba az új kulturális környezetből. Ha pedig ez a kérdezz-felelek a világ egyik legsokszínűbb városában zajlik le, akkor szinte sosem kerül pont a belső dialógus végére.

Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Néhány hónappal a kiköltözésünk után történt, amikor is március 15-e egybeesett az itteni anyák napjával. Barni még nem volt másfél éves és nem járt semmilyen intézménybe, így azon nem kellett gondolkodnom, hogy viseljek-e kokárdát az anyák napi ünnepségen vagy sem, azon viszont már igen, hogy mennyire tartom fontosnak ezeket az alapvetően történelmi-politikai ünnepeket, illetve hogy akkor majd egyszer csak el kell döntenem, hogy márciusban vagy májusban ünnepeltetem-e meg anyai identitásomat. Keressek-e kokárdát a költözés után néhány hónappal az ismeretlen tartalmú dobozok mélyén, vagy inkább használjuk ki a kedvenc helyi kávézónk anyák napi kedvezményét? Utóbbi mellett döntöttünk, és a kokárdákat három évvel és egy költözéssel később sem találom.

Most, négy évvel később még aktuálisabb a kérdés, hiszen emlékszem, ahogy a palotabozsoki óvodában készültünk a március 15-i ünnepre, és az iskolás éveimet abszolút meghatározták az ezen jeles napok köré épült hagyományok. Az én kisfiam viszont már itt jár iskolába, ahol egészen más kultúrája van ezeknek a megemlékezéseknek, ráadásul az osztályában annyiféle gyerek van, hogy gyakorlatilag az év minden napján ünnepelhetnének valamit. Mikor és hogyan kezdjek el beszélni ezekről a napokról, amelyek ma már sokkal inkább szólnak az ünnepi beszédek elemzéséről és az aktuális politikai eseményekről, mint a múltba révedésről?

Meglehetősen nehéz helyzetbe kerültünk tavaly decemberben is, amikor 5-én este lelkesen pucoltuk a cipőket, melyekben másnap reggelre hagyott egy kis ajándékot a Mikulás. December 6-án Barni minden osztálytársa úgy ment haza az iskolából, hogy magyar állampolgárságért könyörgött a szüleinek, mert akkor nemcsak karácsonykor, de még egyszer előtte is jöhet a Télapó. Nekem fontos volt, hogy decemberben magyarul is hallgassunk ünnepre hangolódó dalokat, azt viszont könnyedén el tudtam engedni, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, ráadásul titokban. Sokkal egyszerűbb megoldás december elején együtt díszíteni a karácsonyfát, amiben aztán hetekig gyönyörködhetünk, fokozatosan öltöztetve ünneplőbe a szívünket.

Hétköznapi szokásaink változásai is ilyen átláthatatlan egyveleget képeznek. Nagyon igyekszem több udvariasságot és tapintatot magamra szedni, mert nagyon élvezem ennek a pozitív hozadékait itt. (Miközben kigyomlálhatatlan a személyiségemből a szókimondás, a nyersebb megfogalmazás vagy az olyan témák felhozatala, amikről nekem eszembe se jut, hogy talán nem illendő ilyen mélységben vagy a kapcsolat ezen szintjén belemenni.) Ettől függetlenül, London nagyon sokat tanított a sokszínűség elfogadására és megszeretésére. Sosem gondoltam, hogy ilyen sok pozitív energiával tud feltölteni az a tény, hogy a világ minden pontjáról érkező emberek vesznek körül, és a szűk baráti köröm nyitottságának köszönhetően rengeteget tanulok országokról, népekről, vallásokról, kultúrákról.

Azért ha anyukám meglátogat minket, akkor mindig hoz egy kis ropogós szélű kakaós csigát a kedvenc pékségünkből.

Talán az étkezési szokásokban mérhető a leglátványosabban a kultúrák összemosódása. Az asztalunkon ma már ott van a zabkása reggel, amihez nekem négy és fél évig kellett gyúrnom az ízlésemet. Azért ha anyukám meglátogat minket, akkor mindig hoz egy kis ropogós szélű kakaós csigát a kedvenc pékségünkből. A tea szeretetét és tiszteletét is itt tanultam meg, de mindig büszkeséggel és boldogsággal tölt el minket, amikor egy jobb étterem étlapján magyar borra leszünk figyelmesek. A külföldi lét motivált arra, hogy a magyar konyha alapvető receptjeit elsajátítsam, és arra is, hogy nyissak a világ konyhája iránt. Otthon, a nagymamám és anyukám közelsége mindig biztosította azt a kényelmet, amivel el tudtam kerülni a konfrontációt az olyan összetett receptekkel, mint a töltött káposztáé vagy a krumplis lángosé. Mondjuk a dobostortához még legalább 10 év emigráció kell.... Ellenben az alapanyagok könnyű beszerzése miatt olyan fogásokkal is próbálkozom, amikről korábban még sosem hallottam.

A szokásaink változása sok-sok rétegben mérhető, de azért ugyanúgy ébredünk fel reggel, mossuk a fogunkat és indulunk iskolába/munkába, mint ahogy a világon több száz millióan. A gondjaink, félelmeink, szorongásaink, örömeink is hasonlóak, mert itt is ugyanúgy lehet találni kritizálni való dolgokat, ahogy örömforrást is. Ez nem ország- és kultúrafüggő. Leginkább tehát az ünnepekben és a nyelvünkben őrizzük a magyarságunkat, s ebből a sorból nálunk az utóbbira helyeződik a legnagyobb hangsúly. Abból nem csinálok ügyet, hogy az évek során majd kikerül-e a kokárda a gyerekem kabátjára, abból viszont igen, hogy az esti mese mindig magyarul hangozzék el. Hogy megőrizhesse a kapcsolatot a nagyszülőkkel, a szeretteinkkel, és nekik is lehetőségük legyen úgy látni a személyiségét, az intellektusát, a természetét, ahogy az iskolában az angolul kommunikáló tanárainak és barátainak. Hogy egyszer el tudja olvasni ezt a cikket és jobban megértse az anyukája mondanivalóját, gondolatvilágát, értékrendjét, amit magyarul tud a legjobban kifejezni.

Londonban sokféle embertől lehet ellesni gyereknevelési tippeket: