Úgy egy évvel ezelőtt történt, hogy kiszálltam a metróból és az állomás falán egy ételszállító cég hirdetésére lettem figyelmes. Szövege így szólt: “Amikor egy egész tortát akarsz magadnak, mert betöltöd a harmincat, ami majdnem ötven, ami majdnem a halál.” Miután jó néhányan kifogásoltuk a hirdetést a közösségi oldalon, a cég elnézést kért a „félresikerült viccért”.

Emlékezetes az az amerikai kampány is, amely tavaly ősszel igyekezett az időközi választásokon való részvételre buzdítani a fiatalokat. E nemes cél elérése érdekében a reklámszakemberek az idősekről szóló összes létező negatív sztereotípiát felsorakoztatták (önzők, zavarodottak, fittyet hánynak a jövőre stb.), hogy a kellőképpen berezelt ifjúság sietve a szavazóurnákhoz tóduljon.

Az efféle szurkálódások csak mikroagressziónak számítanak a korizmus súlyosabb megjelenési formáihoz képest, úgy mint munkaerőpiaci diszkrimináció, előítéletes egészségügyi ellátás, a médiában hemzsegő karikatúrák vagy a láthatatlanság.

– Ez egy elképesztően elterjedt és alattomos probléma – mondja Alana Officer, a WHO korizmus elleni globális kampányának vezetője. A kampány a korizmust a következőképpen határozza meg: kor alapú sztereotipizálás, előítélet és hátrányos megkülönböztetés.

Hogyan gondolunk magunkra?

Ha az idős emberek is elkezdenek a sztereotípiák mentén gondolkodni saját magukról, az testi és lelki egészségük romlásához vezet. Dr. Becca Levy, a Yale Közegészségügyi Iskola szociálpszichológusa és a WHO által szponzorált kutatás vezetője arra az eredményre jutott, hogy azok az idős emberek, akik pozitív fényben szemlélik az életkoruk előrehaladását, nagyobb valószínűséggel nyerik vissza egészségüket, ha leesnek a lábukról, mint azok, akik a negatív hiedelmeket sajátítottak el. Az előbbi csoport tagjai nagyobb valószínűséggel tesznek lépéseket az egészségük érdekében, például helyesen táplálkoznak és többet mozognak. Ritkábban esnek depresszióba, kisebb eséllyel tör rájuk szorongás, és tovább élnek. A közelmúltban Levy doktornő és munkatársai a korizmus és a kognitív funkciók kapcsolatát vizsgálták, és arra jutottak, hogy a negatív sztereotípiákat internalizáló idősek fokozottabban ki vannak téve a demencia kockázatának. Agyukban nagy számban láthatók plakkok és neurofibrilláris kötegek, hippokampuszuk pedig - az agynak az emlékezetért felelős része – összezsugorodik.

Sérülékenység

A korizmus ráadásul nemcsak az egyének számára okoz károkat. Ashton Applewhite amerikai író szerint ha lekicsinylően beszélünk a társadalom idős tagjairól, akkor ez az attitűd nagy valószínűséggel a közpolitikai döntésekben is ki fog ütközni. Az eredmény: a leereszkedő általánosítások a rugalmasság és a függetlenség helyett sérülékenységet és kiszolgáltatottságot társítanak az idős emberekhez, így megfosztják őket a méltóságuktól és a cselekvőképességüktől.

Pedig általában szeretjük idős hozzátartozóinkat és reméljük, hogy magunk is megérjük az időskort. Mégis, ha az idősgondozó intézményekről van szó, megelégszünk olyan körülményekkel, amelyek közt az ápoltak nagy része unatkozik, magányos, elhanyagolt, és nem kap elég figyelmet az alulfizetett, túlterhelt személyzettől.

Félelem jövőbeli önmagunktól

Applewhite szerint a korizmus már a nyelvhasználatunkban tetten érhető. Szerinte még az „idősek” kifejezés is problémás. – Homogén csoportot feltételez, pedig semmi sem áll távolabb az igazságtól – mondja napjaink legelszántabb korizmusellenes aktivistája. – Én előnyben részesítem az „idősebbek” és „fiatalabbak” kifejezések használatát, mert értéksemlegesen, spektrumként ábrázolják az életkort. Fel kellene hagynunk az elmaradott „idősek vs. fiatalok” kettősségen alapuló világnézettel.

A korizmus – más sztereotípiákkal, például a rasszizmussal és a szexizmussal ellentétben, amelyek a másoktól való félelmeink változatai – a saját jövőbeli önmagunktól való félelmünket jeleníti meg.

– Egyik előítélet sem ésszerű – mondja Applewhite –, a korizmus internalizálása révén azonban cinkossá válunk a saját későbbi háttérbe szorításunkban. Ahhoz, hogy ezt az előítéletet felülírjuk, olyan aktív tudatosságnövelés szükséges, mint amilyet a nemi egyenlőség terén annak idején a nőmozgalom indított útjára. Az előnyök vitathatatlanok: azokat, akik többé nem szégyenkeznek a koruk miatt, átjárja a megkönnyebbülés és az életerő.

Harc?

Az egyik ok, amiért a korizmus ennyire mélyen ágyazódik a kultúránkba és ennyire nehéz magunk mögött hagyni, valószínűleg az, hogy évtizedeken át felhalmozódott, meggyökeresedett félelmet fejez ki. A fogyasztói társadalom arra biztat minket, hogy küzdjünk az öregedés ellen – mintha harcról lenne szó, amit van esélyünk megnyerni. (A lelkünk mélyén persze tudjuk, hogy ez hazugság.) Az olyan mantrák, mint pl. a „a hetven az új ötven", hangsúlyozzák annak fontosságát, hogy maradjunk életvidámak és erősek, ameddig csak tudunk. Ugyanakkor nem ajánlanak fel alternatívákat azoknak, akik degeneratív betegségekkel, tudatvesztéssel vagy magánnyal küszködnek.

Az élet utolsó szakaszát azoknak, akik megengedhetik maguknak, a hirdetések vonzó életformaként ábrázolják: a takaros, biztonságos közösségi otthonokban az ápolt külsejű lakók kedélyesen kártyáznak és golfoznak. Azokról viszont, akik nem tudják ezek borsos árát megfizetni, nem akarunk tudomást venni. Elhatároljuk magunkat a szükségleteiktől és alulfizetett dolgozóknak szolgáltatjuk ki őket. Tényleg az a szomorú igazság, hogy az előítélet hozzájárul a cinkosságunkhoz? Ezért vesszük tudomásul az idősgondozók megbecsülésének hiányát mint a 21. századi kapitalizmus elkerülhetetlennek vélt következményét? Ezért érdekelnek minket jobban az adókedvezmények, mint a társadalmi igazságosság?

Azok, akiknek a szülei idősotthonban élnek (amiket újabban bentlakásos ellátóintézménynek neveztek át a szalonképesebb hangzás érdekében) lejjebb adnak az értelmes életről alkotott elképzeléseikből. Azzal vigasztaljuk magukat, hogy a biztonságukról, alapvető szükségleteikről és személyi higiéniájukról gondoskodnak. Megpróbálunk nem belegondolni abba, hogy vajon hogyan töltik a napjaikat. Amikor viszont egyre-másra tűnnek fel a szalagcímek a médiában az idősek elhanyagolásáról és bántalmazásáról, megszólal bennünk a vészcsengő. Eltűnődünk: vajon lesz változás, ha mi is ide kerülünk?

Nemes küzdelmek

Applewhite bizakodó, mert az Egyesült Királyságban, Európában és az Egyesült Államokban egyre gyakoribbak az újító kezdeményezések, mint például a generációk közötti együttélés és barátsághálózatok. Optimista, mert, mint mondja: – A fiatalok ma már sokszínű világban nőnek fel. Tudják, hogy a továbbiakban is sokféleségre számíthatnak és ezt jó dolognak tartják. Már csak meg kell őket kérni arra, hogy a társadalmi igazságossági küzdelembe vegyék fel az időseket is. Jól jött az ügynek a #MeToo mozgalom is, mert katalizátorként bizonyult az általános egyenlőség követeléséhez. Ilyen értelemben az egyik nemes küzdelem táplálja a másikat.

Még Hollywood is fejlődik, mert egyre gyakoribbak a tevékeny, rokonszenves és szexuálisan is aktív idős karakterek a filmekben. Például A kezdő című vígjáték, a főszerepben Robert de Niróval, fontos kérdéseket feszeget. Egy hetvenéves, megözvegyült férfiról szól, aki egy online divatcégnél kezd újra dolgozni. (Nyitóképünk is ebből a filmből való.)

Tudatosság

A munka világában már növekszik az életkorral kapcsolatos tudatosság. A több korcsoportot foglalkoztató cégek az átképzés és az idős munkavállalók miatt kihívásokkal is szembenéznek, ugyanakkor az összes vonatkozó kutatás azt mutatja, hogy ezek a cégek hatékonyabbak, különösen a kreatív ágazatokban.

A néhai Hal Kendig ausztrál professzor, aki az idősödés és a közpolitika viszonyát kutatta, szintén kiállt a korizmus ellen. Határozottan ellenezte, hogy a nemzedékek közötti konfliktust politikai szemfényvesztő eszközként alkalmazzák a megszorítások igazolására. Élete utolsó interjújában, nem sokkal júniusban bekövetkezett halála előtt, azt nyilatkozta, hogy a Howard-kormány hibázott, amikor a költségvetési hiány felhalmozódását az időseket illető juttatásoknak tulajdonította.

– Szerencsére az állampolgárok ezt már nem tűrték, és megakadályozták, hogy forrásokat vonjanak el a nyugdíjasoktól. Ez azt mutatja, hogy az ilyen megszorító döntések iránti toleranciánk – főleg a nőké és más sérülékeny társadalmi csoportoké – véges. Az idősgondozást az összes eddigi kormány jelentéktelen ügynek tekintette, ám a közeljövőben a megnövekedett élettartam miatt egyre többen szorulunk majd rá, és akkor ez a hozzáállás nem lesz tartható – vetítette előre.

Máshol más a helyzet?

Applewhite-hoz hasonlóan Kendig is meg volt róla győződve, hogy a korizmus hozzájárul az idősekkel való gyatra bánásmódhoz. Az észak-európai országokban felvilágosultabb az attitűd, de a jóléti intézkedések még ott is visszaszorulnak a költségvetési nyomás miatt. A fejlődő országokban az idősek tovább aktívak a munkaerőpiacon, aminek előnye, hogy tovább maradnak a társadalom szerves és aktívan hozzájáruló tagjai. Hátránya viszont, hogy gyakran fenyegeti őket a kizsákmányolás veszélye.

A professzor figyelmeztetett arra is, hogy ne idealizáljuk az ázsiai és az őslakos társadalmakat sem.

– Hajlamosak vagyunk romantikus fényben látni más kultúrákat. Azt hisszük, hogy ők többre becsülik az időseket, mint mi. De ha közelebbről megnézzük, máris másként fest a helyzet. Az inuit őslakosok például nagyon tisztelik az időseket. Olyannyira, hogy a saját kérésükre kiteszik őket a hóba meghalni. A korizmusról azt találtuk, hogy a keleti és a nyugati kultúrákat egyaránt áthatja, beleértve a konfuciánus ázsiai országokat is, ahol pedig az idősek iránti tisztelet és a gyermeki engedelmesség társadalmi norma. Elképzelhető, hogy a korizmus a modern, globális kapitalizmus következményeként felülírja a hagyományos, közösségi alapú gondolkodást.

Méltóság

Anne Karpf brit író szerint is meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat az öregedésről. Briliáns, széles látókörű könyvében, melynek címe: Hogyan öregedjünk?, rámutat, hogy a hetvenöt év fölötti emberek többsége több időt tölt gondoskodással, mint a fiatalabbak. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy az idősekről szóló kutatások többségét idősek otthonában végezték el, ahol a bentlakók ingerszegény környezetben élnek, és ez torzíthatta az eredményeket.

– Ahhoz, hogy leépítsük tudattalan előítéleteinket, szemléletváltásra van szükség – mondja a szakértő. – Ezentúl, ha meglátunk egy idős embert, tekintsünk rá úgy, mint olyasvalakire, akivé egyszer mi is válni fogunk. Becsüljük az időseket a rugalmasságukért, és ne viszolyogjunk tőlük a ráncaik és az elesettségük miatt. Adjuk vissza az időseknek az emberi méltóságukat!

Telihold Párizsban

A mindennapos beszélgetésekben is sokat tehetünk a korizmus ellen. Például ha egy politikus alkalmasságát akarjuk vitatni, ne pont azt hozzuk fel a rovására, hogy túl idős (vagy éppen túl fiatal). Fejezzük ki elismerésünket azon férfiak és nők iránt, akik felvállalják az igazi arcukat és hajszínüket.

Finoman ellenkezhetünk akkor is, ha a barátaink vagy családtagjaink adnak hangot sztereotip véleményüknek.

Nemrégiben történt a reggeli edzésen: már a nyújtásnál tartottunk, és az oktató, lágy háttérzene mellett azt mondta: hunyjuk le a szemünket és képzeljük el, hogy egy romantikus estén a Szajnán evezünk. „Képzeljük el a teliholdat, duruzsolta, és képzeljük el, hogy újra harmincévesek vagyunk.” Már évtizedekkel túlvagyok a harmincon, mégis úgy éreztem, hogy megfiatalodás nélkül is nagyon tudnám értékelni a holdfényes Párizst.

Az óra után megvitattuk a dolgot, és kiderült, hogy a többi, hasonló korú edzőtársamnak is éppen ez járt a fejében.

Nézd meg ezt a galériát is: 8 kendőzetlenül őszinte idézet az idősek otthoni ápolásáról