Úgy döntöttem, visszatérek a főiskolára, és lediplomázom. Négy éves házas voltam, szültem két gyereket, amikor rájöttem, hogy végzettség nélkül soha nem leszek képes hozzájárulni a családom anyagi fenntartásához. A legkisebb fiam hamarosan négy éves, eljött tehát az idő, amikor már nem kell teljes állású anyának lennem mellette. Visszatérhettem a tanuláshoz.

A baj az volt, hogy elhatározásom olyan bombát dobott a házasságomra, amire nem számítottam. A férjem tulajdonképpen nem mondott sem igent, sem nemet, csak teljesen közömbösen reagált. Mindig hajlamos volt a munkamániára, de azért eleinte rám is áldozott időt, ami az első év után rohamosan csökkenni kezdett. Alig jártunk színházba, moziba, mert folyton dolgozott. Arra gondoltam, ha saját kötelezettségeim lesznek, talán sikerül visszaállítani a házasságomban a „köztársaságot”, több terhet és időt osztunk meg egymással, és ha elkezdek pénzt keresni, neki is kevesebbet kell dolgoznia.

Nagyon nagyot tévedtem.

Új barátokat szereztem az iskolában és később a szakmai életben, ő pedig folyton a távollétével tüntetett. Nem jött el a közös sörözésekre, kihúzta magát a programok alól, nem volt kíváncsi senkire. Talán így fejezte ki, hogy nem tetszik, amit csinálsz? Sose mondott semmit, csak egyre többet és többet dolgozott. Én pedig szégyelltem, hogy soha nincs velem. Láttam két állással rendelkező párokat, akik mindig együtt voltak, támogatták egymást, közösen mentünk szülő-tanár estékre, balett-előadásokra, sőt focimeccsekre is. Láttam a képeiket a Facebookon, és rájöttem, én egy külső szemlélő számára egyedülálló anya vagyok, mert a férjem nem akart közösségi oldalakon szerepelni.

Egy alkalommal az egyik új barátom nyíltan rákérdezett a házastársamra. Hogy miért nem jön el soha. "A férjem? Ó, igen ... Nos, nem lehet itt. Tudod, nincs valami jól.” Kutatóan rám nézett, várt a folytatásra. Nekem pedig kiszaladt a számon: "Sajnos Huntington-kórja van." Szerencsére keveset tudott a témáról. „Ó, nagyon sajnálom. Mi az?”

Azért mondtam ezt a betegséget, mert előző nap botlottam bele a neten egy orvosi cikkbe, teljesen véletlenül. És mert magyarázatot ad arra a jelenségre, miért nem akar valaki társaságba járni, miért vagyok mindig egyedül. És ezzel elkezdődött. Rászoktam a hazugságra. Alaposan utánanéztem a tüneteknek, folyékonyan ecseteltem, most éppen milyen stádiumban van, mivel küzd meg az én szívem választottja. És bevált. Az emberek sajnálkoztak, de – hogy kíméljenek, és mert senki nem szeret betegségekről hallani – hamar leszakadtak a témáról.

Egyszer mégis majdnem lebuktam. Egy partin találkoztam az egyik kollégám feleségével, aki neurológus volt, és határozottan rámozdult a történetre. Összevissza faggatott, ellátott tanácsokkal, még azt is felajánlotta, hogy segít a férjemnek. Alig bírtam megszabadulni tőle, miközben vérvörös voltam a szégyentől. Szembesültem azzal, hogy egyszerűbb volt kitalálnom egy kínos hazugságot, mint elismerni, hogy életem párja tulajdonképpen nem nagyon szeret engem.

Közel két éve csináltam ezt, amikor a férjem egyszer bejött a munkahelyemre. Korábban sosem csinált ilyet. Nagyon ritkán hívott fel, én pedig nyilvános térben úgy társalogtam vele, mintha egy haverom lenne az. Akkor már úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen: szinte csak hétvégén járt haza, a gyerekekkel kommunikált, velem nem, külön ettünk, külön szobában aludtunk. Szex? Régesrég nem tudtam már, mi az.

De aznap váratlan csőtörés volt a fürdőszobában. A férjem kihívta a szerelőket, viszont el kellett rohannia munkaügyben, úgyhogy felhívott, hogy váltsam le. A mobilom lemerült, nem tudott elérni. Ilyen sem történt soha. Mivel a munkahelyem viszonylag közel volt a lakásunkhoz, gyorsan átszaladt. Szépen bemutatkozott, nem csodálkozhattam tehát, hogy az egész iroda szájtátva, döbbenten nézi az én fiatal, energikus, makkegészséges férjemet.

Leírhatatlanul ciki volt. Futótűzként terjedt a hír: a haldokló férjem olyan frissen és pattogósan vonult be az épületbe, mintha épp futóedzésre tartana. Észre sem vette, mi történik körülötte. Jellemző volt, hiszen az életem egyetlen szegmense sem izgatta, a kollégáimmal sem törődött, azzal sem, hogy olyan vörösbe borult az arcom, mint a pipacs. Közölte az információt, utána felemelt fejjel kivonult.

Dadogtam valamit arról, hogy most épp jobban van, de lerítt az arcomról a kétségbeesés. A hónap végén felmondtam. Nemcsak a kellemetlen pletykák miatt, hanem azért is, mert eldöntöttem: tiszta lappal, gyerekes hazugságok nélkül akarom újrakezdeni. Másnap felhívtam a férjemet, és sírástól elcsukló hangon közöltem, költözzünk szét. Nem nagyon rázta meg. Együtt vagy egyedül, neki tulajdonképpen mindegy. Ha imádott munkája megmaradt, nem érdekelte a világon semmi. Huntingtonja nem volt ugyan, de máig biztos vagyok benne, hogy tökéletes közönye valamilyen mentális betegségre mutatott rá, mert senki másnál nem láttam effélét.

Ennek megoldása persze már nem az én dolgom. Nagyon sokat gondolkoztam azon, miért volt jobb hamis képet festenem valakiről, mint beszélni a fájdalomról, amiért nem szeret engem. És hogy miért ítéltem őt képzeletbeli halálra. Egyikünk sem érdemli ezt meg. Amikor azt kérdezik tőlem, sajnálom-e, hogy hazudtam róla (mert már ezt sem titkolom el), azt válaszolom, valójában nem. Ez a bizarr koholmány éveken át védett valamilyen súlyos összeomlás elől. Ugyanakkor nagyon jó, hogy nem ragadtam benne.Nem állítom, hogy elvált, középkorú nőként maradéktalanul boldog vagyok, de mindenképpen jobb, mint házas, középkorú hazugként. Sajnálom az embereket, akiknek fáj valami, a kapcsolatokat, amelyek véget érnek, és sajnálom, hogy sokan soha nem fogják megérteni, mi miért történt velük.

Elvált férfiak vallomásai a házasságuk végéről: