Karanténban vagyok egy kisgyerekkel és egy elromlott házassággal

karantén,család
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

A bezártság minden körülmények között súlyos erőpróba. De mi van akkor, ha olyan kényszerközösségre zárul a bejárati ajtó, amelynek mélyén rengeteg konfliktus, elfojtás, sérelem és titok munkál? Mi van, ha a család az önkéntes karantént börtönként éli meg? Róza elmeséli.

Ülök a számítógép előtt, megpróbálom kizárni a külvilágot, ami most az úgynevezett családomat jelenti. A Skype-os kliens hangja el-elakad, és miközben nyomja a céges halandzsát, az arca csupa kérdőjel. Kint ordítás, a gyerek felborított valamit és sír, a férjem meg fojtott ingerültséggel beszél vele. A gyógyszeres dobozban pihenő Frontinra gondolok, a békítő kábulatra, majd gyorsan törlöm a vágyat. Ki kéne menni, közbelépni, de ha a munkámat nem végzem rendesen, miből lesz pénzünk? Ha kint megy a veszekedés, és ezt végighallgatja az ügyfél, hogyan lesz munkám? És miképp válik majd a gyerekemből ép lelkű felnőtt, ha véget nem érő feszültségáradatban cseperedik? Elborít a jeges rettegés. Ezt a karantént nem tudom ép ésszel végigcsinálni.

Házasság lejtmenetben

Egy ereszd el a hajamat-bulin találkoztam Rajmunddal. Ő volt a parti lelke és motorja, az összes lány majd meghalt a nevetéstől a viccein. Nem állítom, hogy azonnal szerelembe estem, de imponált, hogy ez a szellemes fiú engem szúrt ki, meghívott egy italra, beszélgettünk, poénkodtunk egész este. Majd randi randit követett, jól éreztük magunkat együtt, és öt hónap meg egy balul sikerült védekezés után teherbe estem. Rajmi bedobta a holtomiglant, én pedig azt gondoltam: miért ne? 36 éves voltam, nem maradt sok időm azon töprengeni, akarok-e gyereket vagy sem.

A vészjelzések akkor kezdődtek, amikor Lili – a komplikációk miatt császármetszéssel - megszületett, és én nem váltam egy csapásra ősanyává. Hetekre leterített a depresszió, úgy éreztem, ezt a kis csomagot, akit valaki belecsempészett a kiságyba, talán soha nem leszek képes szeretni. Rajminak fogalma sem volt, mi fán terem a baby blue. Messze földön híres humorát ellenem fordította, mindennap érkeztek a megjegyzések: nem szoptatok elég odaadóan, elhanyagolom a külsőmet, a főztöm ehetetlen, az arcom olyan, mintha citromba haraptam volna. Viccei céltáblájává nemegyszer a szoptatástól kivörösödött melleimet tette, mindezt könnyed szellemességbe csomagolva. Jeleztem neki, hogy a megjegyzései nagyon fájnak, de nem értette. Hiszen ő csak viccel. Mi van, a szüléssel a humorod is elvesztetted?

Lili magzatkorától érezhette a feszültséget, nehezen érkezett, keveset aludt, rengeteget sírt. Éjszakánként az ágya mellett szobroztam, ha kellett, minden éjjel, ha kellett, egész éjjel. Éreztem Rajmi visszafojtott mérgét, amiért a csecsemősírástól nem tud aludni. Észrevettem, amit sokáig jól leplezett: hogy bármikor könnyen és gyorsan tud dühbe gurulni, infantilis módon, mint egy durcás kisgyerek. A humor eltűnt a megjegyzéseiből, maradt a puszta bántani akarás, és a megjegyzések egyre sűrűbbek, egyre cirkalmasabbak lettek. Én se hagytam magam, rászoktam a gonosz riposztokra, aztán egy idő után észrevettem, hogy ha ő nem kezdi el a piszkálódást, az első dominót már én lököm meg. Mire a kislány betöltötte az első életévét, rendszeresek voltak a balhék. Mázsás kő gördült le a szívemről, amikor a férjem reggel kilépett a lakásból, és elnyelte a munkahely. És a kő lassan visszagördült, amint az óra elütötte az ötöt, és minden percben nyílhatott a bejárati ajtó.

Lilit az első adandó alkalommal böcsibe adtam, és visszamentem dolgozni. Imádtam őt, de be kellett látnom, ha egész napos anya vagyok, abba beleőrülök. Ma már tudom, hogy klasszikus menekülést hajtottam végre: Csernus doki biztos órákon át üvöltözött volna velem szépemlékű műsorában. A munkahelyem rejtekhely lett. A napi nyolc óra távollét, a családtól független arcok, a neutrális szakmai kapcsolatok, a sok feladat adott annyi tartást és energiát, hogy nem omlottam össze, és sokkal nyugodtabban tudtam foglalkozni Lilivel, aki továbbra is rengeteg figyelmet igényelt. Rajmi indulatai és gyerekes bunkósága szemernyit sem enyhült, de az estéket valahogy kibírtam, betartva az „egyik fülemen be, a másikon ki”-szabályt. A hétvégék viszont rettenetesek voltak. Én úgy láttam, Rajmi elvárja, hogy mindenben kövessem a szavát, a férjem álláspontja viszont az volt, hogy én akarom őt dominálni, és egy gonosz mondattal sárba tiprom a méltóságát. Kettőnk közül ő bírta jobban szuflával. Hiába hallgattam el (hagyd magad, hamarabb szabadulsz), jött utánam akár a vécére is, az se érdekelte, ha Lili félelmében sírva fakad, csak mondta, mondta és mondta a magáét. Én persze egy idő után visszavágtam, és újra kezdődött a közös cirkusz a szomszédok nagy örömére.

Az a bizonyos e-mail, ha lehet, még tovább tetézte a bajt. Rajmi elfelejtette bezárni a levelezését, és megakadt a szemem az egyik neki küldött üzenet első során: szívecskének szólította valaki, majd azzal folytatta, hogy alig várja a találkozást, és hogy… Nem kattintottam a folytatásra. Rajmi túlórái, váratlan utazásai értelmet nyertek. És engem nem is az rémített meg, hogy a férjemnek feltehetőleg szeretője van, sokkal inkább, hogy a következő gondolatom már a munkáé volt: egyszerűen nem foglalkoztatott a dolog. Úristen, érzéketlen vagyok, döbbentem rá, és próbáltam ezt valaminek a számlájára írni, csak épp nem tudtam, melyik rubrikába kell.

Pedig már tudnom kellett volna, hogy a törés visszavonhatatlan és végleges.

Hogy mérsékeljük a balhékat, hétvégén Lilit külön-külön vittük sétálni – ebben legalább egyetértettünk. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy bármelyikünk felvesse: szívem, ez nem mehet így tovább. Menjünk párterápiára, vagy költözzünk szét, de ne hagyjuk, hogy felfaljon bennünket a saját házasságunk. Miért hallgattunk? Öregnek éreztük magunkat. Ott volt a kisgyerek is. A szüleink nem váltak el, ezer éve éldegéltek karikagyűrűvel az ujjukon, s különösebben nem is gyűlölték egymást. A mintáink azt diktálták tehát, hogy ki kell tartani. Így tűrtünk és támadtunk, de megoldást egyikünk sem keresett. Házon belül sem. Mélyen leszorítva ficánkolt a tudatalattimban a végzetes kétségbeesés, melyet nyugtatópirulákkal próbáltam tovább tompítani. Korábban azt tartották rólam, hogy erős akaratú vagyok, és jó a problémamegoldó-képességem. Ezek a szkillek eltűntek a semmiben.

A munkám továbbra is menedéket jelentett a mindennapos pokol elől, kitöltötte a házasságomban tátongó űrt. És egyre jobb voltam benne. Közben izmosodott a félelmem, hogy rossz anya vagyok, és elhanyagolom a lányomat. Mintha egy mozsárban törnék a lelkem, egyre marcangoltam magam, és bár kívülről játszottam a sikeres munkaerőt és a lelkiismeretes családanyát, kezdtem teljesen kikészülni.

Karanténban - börtönben

A cégünk korán home office-ba küldte az alkalmazottakat, még az iskolai-bölcsödei bezárások előtt. Irgalmatlanul vágott fejbe a drasztikus változás, a mindennapok ütemének és szabályainak átíródása. A menedék összeomlott. A lakás négy fala között találtam magam egy nehezen kezelhető háromévessel, és egy férjjel, akit – most már ki kellett mondanom – látni sem bírtam, és akit nem home office-ba száműztek, hanem egyszer s mindenkorra elbocsátottak az állásából.

Rajmi a járvány kezdetén azzal ment az idegeimre, hogy minden óvintézkedést fitymált és bagatellizált. Februárban már nem akartam Lilit bölcsödébe vinni, persze kiakadt. Neked is az agyadra megy ez a hisztéria? Pont olyan idegbeteg vagy, mint az apád! De amikor Magyarországon is megjelent a fertőzés, viselkedése átcsapott az ellenkező végletbe, a félelem frusztrálttá és paranoiássá tette. Tízesével rendelte a maszkokat, százasával a kézfertőtlenítőket, a Facebookon világvége-kamucikkeket posztolt, a lélegeztetőgépek és a magánúton végezhető tesztek árait vadászta a neten, a kormány koronavírus-oldala lett az evangéliuma. Leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy legyen itthon elég liszt, élesztő és mirelit pizza, úgy telerakta velük a spájzot, hogy csak óvatosan lehetett kinyitni az ajtaját, különben a dobozok kiestek a túltömöttségtől. A boltban árgus szemekkel figyelte, milyen közel kerülök a többi vásárlóhoz, és ha szerinte nem tartottam az előírt távolságot, cirkuszt csapott. A családi beszélgetésektől még online is rettegett, szinte látta, ahogy a vírus kiveti magát a monitorról és a tüdejébe fúródik. Minden megnyugtatónak szánt mondatom csak olaj volt a tűzre. Amennyire hülyézett egy hónappal azelőtt, mert azt gondoltam, a kór előbb-utóbb eljut Európába, annyira lesajnált most is, amikor szóltam neki: egyáltalán nem biztos, hogy rettenetes kínok között fog megfulladni.

Ehhez a félszociális-félizolációs léthez képest is óriási változást hozott a karantén kezdete. Az első két hét kibírható volt, hisz a nyári szünetben vagy ünnepek idején a diszfunkcionális családok is össze vannak láncolva. A harmadik héttől azonban összecsaptak a fejünk fölött a hullámok. Egyértelmű, hogy ami rossz és működésképtelen, az ebben a helyzetben még rosszabb és még elviselhetetlenebb lesz: eddig pótcselekvésekkel tartottuk távol magunkat az összeomlástól, de az elhárító mechanizmusok most csődöt mondtak. Minden, ami történt és történik, arra az időre emlékeztet, amikor szülés után a depresszió ködéből próbáltam kilátni: csak most sokkal rosszabb. A gyerek egyfolytában sír, hogy ki akar menni, és ha sétálunk vele egy órácskát, utána belekapaszkodik az ajtókeretbe, miközben a fél kerületet felriasztja az ordításával. Nem akarok hazamenni! Rajmi idegei teljesen felmondták a szolgálatot. Rémisztő volt, hogy a munkahelye elvesztésével járó természetes dühöt vagy félelmet teljesen magába temette: nem akart a veszteségről beszélni, mintha át sem élte volna. Figyeltem, hátha a szeretője csetel vele, megnyugtatja, virtuális csókot küld vagy érzelmes gifet, esküszöm, megkönnyebbültem volna. Hogy ha én nem is, de legalább valaki szereti őt és ápolja a lelkét. De nem beszélt senkivel. Előjött a pánikbetegsége, a klausztrofóbiája, már nemcsak velem veszekedett, hanem a gyerekkel is. Kussolj már, te kis hülye picsa, vagy agyonverlek! – üvöltötte a lányának. Ez volt az a pillanat, amikor hajszál választott el attól, hogy kivegyem a kést a fiókból, és a mellkasába döfjem. A kísértés erejét elsöprő önvád követte, sírógörcsöt kaptam. Ezt a rettenetes mondatot gondolatban én is számtalanszor vágtam Lili fejéhez, belső kontrollvesztésemhez bőven elég volt az anyaság karanténja. Rajmi könnyezve kért bocsánatot, én pedig zokogtam, mert úgy éreztem, valójában mákszemnyit sem vagyok jobb, mint ő, mégis valami gyilkos ösztöntől hajtva a vérét akartam ontani.

Szakadék szélén tántorgás ide vagy oda, közben dolgozni kell, ha nem akarom én is elveszíteni a munkámat.

Amikor behúzom magam után a szobaajtót, tudom, hogy az idegösszeomlás szélén álló férjem és a hároméves kislányom most egy óra hosszat kettesben vannak. Valami ürüggyel gyakran faképnél hagyom az ügyfelet, és kiosonok megnézni, mit csinálnak. Rajmi óriási erővel fegyelmezi magát. Úgy látszik, átmenetileg neki is betett, hogy lepicsázta a saját gyerekét. Mosolyt erőltet az arcára, játszogat Lilivel, még egy babaházat is összeeszkábált neki. Ha a gyerek munkaidő alatt engem követel, igyekszik lefoglalni, kiviszi az utcára, pedig halálosan retteg a betegségtől. Amikor Lili velem van, feszült némaságba burkolózik, bújja a koronavírus-híreket és a boltok rendelésre alkalmas idősávjait. Attól tartok, olyan, mint egy időzített bomba: erőltetett nyugalma és bűntudata ideiglenes, és mindannyian feltartóztathatatlanul sodródunk a robbanás felé.

A gyereket nem hagyhatom egy ketyegő pokolgép mellett üldögélni. Mit tegyek? Keressek átmeneti megőrzést? Lilit nem lehet csak úgy idegenek között hagyni, és nem is akarom most lepasszolni, amikor ő is érzi a veszélyt, és két kézzel kapaszkodik belém. Nem vihetem nyugdíjas apámhoz, anyámhoz, akik a legkiszolgáltatottabb csoportba tartoznak. Nincs kiút, csak az aláaknázott lakásunk van. A katasztrófa a nyakunkban liheg.

Most itt gubbasztok a Skype előtt, az utca fényébe bámulok az ablakon át, és próbálok az ügyfélre koncentrálni. Valójában azon töröm a fejem, hogy amint feloldják a korlátozásokat, lépnem kell, mert a közös karantén – a börtönünk – kendőzetlenül felfedte, ami eddig is nyilvánvaló volt. Évek óta puskaporos hordón ülünk, melynek veszélyességi szintjét közösen tompítottuk munkával, bölcsivel, az együttlétek redukálásával. Milyen abszurd: egy család, amely nem akar együtt lenni… pontosan ez a helyzet. De most a blokkolt fékek kioldódtak, ledobtam magamról a védőpajzsot. A kényszerkarantén vakító erejű fénnyel világítja be az igazságot. A házasságunknak rég vége, sőt, talán el se kezdődött: csak két, hivatalos papírra odakörmölt, bizonytalan aláírás tanúsítja, hogy jogilag létezik.

A jelenlegi helyzetünk olyan, mint a vírus: orvosolhatatlan. Ám mint minden, ez is elmúlik egyszer. Erőt ad, hogy már tudom, mit teszek, ha végre megnyílik – patetikus, de nem találok mértéktartóbb szót – a szabadság útja.


Elvált férfiak vallanak a házasságuk végéről:

Nézd meg a galériánkat>7 kép
Elvált férfiak vallottak a házasságuk végéről
Tovább olvasok
Kép
Ki gondolta volna, hogy a bagoly lehet ennyire cuki?

„A baglyok nem azok, aminek látszanak!” – mondta Cooper ügynök a Twin Peaks-ben. Nem hát! A baglyok tök cukik!

Kép
A négygyermekes Szántó Cecília őszinte festményei az anyaságról

Négy fiú mellett kinek van ideje hobbira? De formáljuk át a kérdést: kinek ne lenne szüksége négy gyerek mellett valami olyan alkotó tevékenységre, ami kikapcsolja, feltölti, ami csak az övé?

Kép
5 szín az otthonodban, ami rossz hatással lehet az egészségedre

Otthonunk színeinek megválasztásakor a többségnek általában nem jut eszébe, hogy milyen hatásal tud lenni a szervezetünkre egy-egy szín.

Kép
Híres nők kedvenc szépségápolási szerei 7000 forint alatt

Gyakran irigykedünk a hírességeket elnézve, miközben azt mantrázzuk: oké, de nekik könnyű, van pénzük saját edzőre, plasztikai sebészre, fodrászra, sminkesre, na meg luxusmárkák szépségápolási termékeire. De vajon tényleg minden csak pénz kérdése?

Kép
A hét leggyakoribb hiba, amit egy szobanövény-tulajdonos elkövethet

Fonnyadt a növényed? Szívfacsaró látvány, főleg mostanában, amikor több időt töltünk otthon, mint valaha. Mondanom sem kell: nem érdemes feladni, van megoldás.

Kép
A férjem megmondja a tutit, pedig én csak egy ölelésre vágyom

Tegnap kiborultam egy apróság miatt. A férjem nem értette a reakciómat, és ezen még jobban kiborultam.

Kép
Nem menstruál és eredetileg legénybúcsúkra szánták – mennyi mindent nem tudtunk rólad, Barbie

Évtizedeken keresztül rengeteg vita és pereskedés tárgya volt, mégis közel 60 éve a játékpiac egyik legkelendőbb terméke. Barbie sokkal több annál, mint holmi csinos öntőformából kikerült műanyag. Elmondjuk, miért!

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem