Apának másutt is van gyereke

házasság,gyerek,tartásdíj,válás,feleség,hűtlenség Forrás: unsplash
„Fizetési felszólítás, jé. Bírósági. Anya, ezt apának küldték. Mi ez?”

A cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Márk Szlovéniában volt éppen, harmadik napja, kiküldetésben. A nappaliban reggeliztünk a lányokkal, ráérősen. A terasz felől besütött a nap, rigók fürdőztek a rózsabokrok között. Tigris összegömbölyödve aludt a kanapé közepén. Lilla a számlaleveket bontogatta, és az egyiknél hosszasan fennakadt. „Fizetési felszólítás, jé. Bírósági. Anya, ezt apának küldték. Mi ez?”

Szoktál néha elgyönyörködni az életeden, és egyáltalán, az életen? Amikor hazaérsz, és elfordítod a kulcsot a zárban, örülni annak, hogy van otthonod, kényelmes, barátságos, meleg? Hogy otthon várnak a gyerekeid, úton van hazafelé a férjed, és együtt vacsorázhattok? Nem lesz semmi különös, a lányok civakodnak, a párod gondterhelt, és észre sem veszi, milyen finomat főztél, de benned mintha ünnep volna. És ilyenkor szoktál arra gondolni, hogy egyáltalán nem természetes, magától értetődő dolog egy így vagy úgy, de működő család, és nagyon sok ember magányosan él? Én igen, szoktam. Ha hívő volnék, zsoltárokat énekelgetnék vagy imádkoznék ilyenkor, de nem vagyok az; vagy mégis? A megtorpanások és elgyönyörködések az én zsoltáraim meg imáim. Nem kellenek mindenhez szavak.

Fizetési felszólítás

Hát ilyen gyönyörködős volt az a reggel is. És akkor Lilla felolvasott abból a véletlenül felbontott levélből egy hosszú, nyakatekert mondatot, és valahogy megállt az idő. Ott ültünk, körülöttünk érthetetlen szavak keringtek súlytalanul, fenyegetőn. Valaki öthavi gyermektartási díjjal tartozik valamilyen Szonjának. Mi nem ismerünk semmiféle Szonját. Biztos megint más levelét dobta be hozzánk a postás.

Anya, ezt Apának küldték, nem érted?! Apának van egy gyereke, fogd már fel végre!!!

A mihalkovi ragyogásnak befellegzett, valami ócska szappanoperába csöppentünk hirtelen, hangzatos, buta közhelyeket és brutálisan drámai fordulatokat váltogató forgatókönyv alakította az életünk történéseit attól fogva. Még a brutálisan drámai fordulatok is közhelyesre sikeredtek, nem volt bennük semmi emelkedettség, semmi, amiben megkapaszkodhattam volna, hogy ez én vagyok, igen, ez az én életem. Jaj, de borzasztó, mondtam a barátnőimnek egy ilyen film után pár hónapja a cukrászdában, nektek tényleg ez a valóság? Egy nyomorult lelkű, első filmes rendező terrorizál minket a maga valóságával! Na és? Szegényke, ebben élni, rettenetes lehet!

Hát most megkaptam ezt a valóságot én is. Jött minden, pont úgy, mint abban a nyomorult filmben. A sokk: a fájdalom, a becsapottság érzése, a rádöbbenés, hogy az életem az övével együtt egy merő hazugság, hogy leéltem vele egy negyedszázadot, és nem tudok róla semmit. A pánikszerű félelem, hogy mi lesz velünk, pontosabban a gyerekekkel és velem. A szégyen, és néha az undor: hogy kikérem magamnak, ez valami tévedés, ehhez nekem nincs semmi közöm.

Most 50 vagyok, és a lányok születése után nem mentem vissza dolgozni. Logopédusnak tanultam valamikor, kezdőként alig kerestem, és nem találtam sok örömöt a munkámban, nehezen viseltem a kötöttségeket. Márknak már akkor jó állása volt, arra kért, maradjak otthon a két kicsivel. Mind a ketten úgy gondoltuk, az óvodakezdést nem éri meg elsietni, jó, ha minél tovább itthon ebédelnek, alszanak, minél több személyes figyelmet kapnak a lányaink. Márk azt mondta, tudja, hogy amit itthon csinálok a két gyerekkel, az igenis munka, és pénzben kifejezhetetlen, úgyhogy egy percig se érezzem magam eltartottnak. Kialakult az életünk rendje: ő odabent dolgozott, én pedig idehaza: rendben tartottam az otthonunkat, gondját viseltem a családnak.

Tiszta vizet

Szóval hazajött Szlovéniából, és ott talált a fizetési felszólítással, magamból teljesen kifordulva. Jócskán meglephettem, mert nem szoktam sem hisztizni, sem kiborulni, igaz, a hír, ami kiborított, az sem volt mindennapi. Becsületére legyen mondva, nem kezdett el tagadni, nyilván felmérte, hogy nem érdemes. De azonnal védekező pozícióba vágta magát, hogy aztán onnan támadhasson. Hogy milyen stresszes a munkája, vállalatvezetőként és családfőként (!) mekkora felelősség nyomja a vállát. Nem igazán tudtam megértést tanúsítani. Mondtam a magamét, hogy ez nem stressz kérdése, és hogyan néz a lányai szemébe?

Aztán hisztérikus üvöltözésünk közepette Márk egyszer csak szinte büszkén a fejemhez vágta, hogy nem csak egy gyereke van a mieinken kívül, hanem kettő. Van két fia. Egy itt, egy ott. És hogy neki joga volt hozzá, mert nekünk csak lányaink születtek. Márpedig egy férfinak joga van a fiú utódhoz. És ezt az én férjem mondta, akivel – eddig legalábbis úgy tudtam – nagy egyetértésben, harmóniában töltöttem el vagy huszonöt évet.

Tehát nem is egy, hanem két nő? És nem is egy, hanem két gyerek? Ezek szerint életünket a látszat ellenére sok-sok kisebb-nagyobb hazugság hálózza be? Nem tudom, mások hogy csinálják, engem elnyelt a fájdalom. Nem is próbáltam tompítani: tudni, érteni akartam mindent. Szélsőséges, elviselhetetlenségig túlfűtött jelenetek következtek, néha egy-egy nagyon figyelmes és értő mély beszélgetés. Időnként olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket nem is gondoltunk, nemhogy komolyan, de egyáltalán nem – és pár perccel később vissza se tudtunk idézni. Éles, átható fizikai fájdalom maradt utánuk. „Mondani mindent lehet – vont vállat egy közös barátunk, amikor valami hajmeresztő dolgot idéztem neki a férjemtől. – A szavak néha nem jelentenek semmit.”
Persze, ez igaz, mégis mit tudsz tenni, amikor nem marad más, csak azok a rettenetes szavak? Amint hazaérsz, és belépsz az üres lakásba, rád rontanak és szíven ütnek, nincs erőd arra sem, hogy elvánszorogj a kanapéig, szépen végigfekszel az előszobakövön, és sírsz, vinnyogva, mint egy szűkölő állat, siratod a családod, a szerelmed, magad. Aztán felkászálódsz, mert nemsokára hazajön a család, és kellene valamit főzni mégis. Ez a fordulópont: amikor megelégeled az önsajnálatot, és nem akarod tovább büntetni a másikat azzal, hogy látványosan tönkremész miatta, a gyerekekkel együtt. Felállsz a földről, és azt mondod magadnak: „Na, akkor most élni kezdünk. És azért is jobban!”

Soma és Samu

A nőkre és a gyerekekre kíváncsi is voltam, meg nem is. Féltem. Féltem, hogy az összehasonlítást (a magam szemében) nem állom ki. Aztán találkoztam mindkettővel, mert mindent tudni és érteni akartam, mindent, Márk titkait is. Rettenetes, önkínzással felérő ötlet volt, de amíg nem ismertem meg életem párhuzamos szereplőit, nem tudtam lenyugodni.

Maja Márk egyetemi csoporttársának a húga. Hat éve futottak össze valahol, és néhány nagy beszélgetés után hamar az ágyban találták magukat. Maja akkoriban vált el, nem volt gyereke, nem akart újraházasodni, de amikor terhes lett Márktól, persze úgy döntött, megtartja. Soma most 5 éves. Maja egyedül neveli, de a gyerek tudja, hogy Márk az apja, és egy ideje találkoznak is. Ami tulajdonképpen normális. A körülményekhez képest.

Szonja a gyerekeimnél csak pár évvel idősebb, szép kislány, vele egy hétvégi csoportépítő tréningen jött össze Márk. Állítólag Szonja szeretett bele, és ő tekerte el a férjem fejét. Ugyan az én drágám feje magától is szépen körbe-körbe tekereg! Végtelenül sármos ember, óriási a humora és imád tetszeni. Igen, kissé narcisztikus. Főfoglalkozásban hódít. Kevés nő tud ellenállni a vonzerejének; én sem tudtam. Hogy évtizedeken át azzal hitegettem magam, hűséges hozzám, az az én külön bejáratú butaságom; ő mindenesetre hálás volt érte: szabad volt mellettem, és a tenyerén hordozott egy negyed századon át. Szonja hamar teherbe esett, addig be sem vallotta, amíg már nem lehetett a dolgon változtatni. És 3 éve megszületett Samu. Jó, mi? Soma és Samu. Szonja igen naiv, mert fogalma sincs az életről; azt hiszi, örökre meg lehet szerezni valamit vagy valakit, és neki jár, pedig senkinek nem jár semmi, amiért nem szenved meg, de lehet, hogy még az se.

Én jól vagyok

Van, hogy harcolsz magadból kifordulva, úgy véled, az életedért, és bizony ostoba vagy, ösztönös. Dicső dolog nagy viharban egyenesen állni, de akkor tövestül dönt ki a szél, vagy a törzsednél tör ketté. Én rendesen belehajoltam a szélbe, így tudtam megmaradni. Ma már nem akarom tudni Márk titkait. Inkább felejtenék; nem mind az én dolgom, amit tudok. Értem a történetünkben a saját szerepemet, több nem kell.

A lányaim? Sokáig nem álltak szóba az apjukkal… Náluk kétszer olyan hosszúra nyúlt a hisztériás időszak, mint nálam. Azóta sokat beszélgetünk velük. Meglehet a véleményük arról, ami történt, de nincs joguk elítélni az apjukat, és engem sem, amiért együtt maradtunk. Rengeteg szeretetet és törődést kaptak mindkettőnktől húsz éven át, gyönyörű gyerekkoruk volt, és ma sem szeretjük őket kevésbé, mint kiskorukban. Mellesleg az első megrázkódtatás után hamar rájöttek, hogy Apa nélkül nincs család, spanyol ösztöndíj meg londoni egyetem, háromszintes családi ház, balatoni nyaraló… Sőt, azóta mindketten megismerkedtek a kis öcsikékkel.

Én? Köszönöm, jól vagyok. Nem is bánom már, hogy kiderültek ezek a dolgok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de örülök, hogy a férjem még mindig szenvedélyekre képes, érző lény… Rákényszerített, hogy átértékeljem az életemet, a kapcsolatunkat, önmagamat, és megismerjem végre őt is. Mindig kedves volt hozzám, de most még jobban imád, és tudod, van is miért… Bennem is épp elég a szeretet és szenvedély, na.

Sokan nem tudják lenyelni, hogy együtt maradtunk, azt mondják, csak a pénz miatt, meg hogy biztos nekem is vaj van a fejemen. Nem érdekel. Nem érdekelnek a sztereotípiák. Hagyom őket másoknak, éljenek velük, ha tetszik – én már nem érek rá erre. Ja, és végre dolgozom: betársultam a logopédus barátnőm alapítványába. Jobbnál jobb fejlesztő foglalkozásokat tartunk kisiskolásoknak; iszonyatosan élvezem!

A lenti galériában 12 vicces és/vagy elgondolkodtató idézetet olvashatsz az apaságról.