"Drágám, belegondoltál már, hogy mindjárt itt a harmadik születésnapja, és ez a kislány még mindig cumizik? Jelezted már a dadusnéninek, hogy nem sikerült leszokni róla a nyáron? Mégis, hogy fogja így elkezdeni az óvodát?" – állított falhoz a kérdéseivel egy augusztus végi napon a saját anyám. Őszintén szólva belegondoltam, hogyne gondoltam volna bele. Egyszer talán, azóta is elegánsan kerülöm a témát. Mert pontosan tudom, hogy a kislányom mindig mindennel kivár.

S ezt már többször is bebizonyította. Kezdve a felállással, járással - akkor hónapokig azt hallgattam, mikor viszem már el fejlődésneurológushoz, mert az mégiscsak nem normális, hogy 16 hónaposan is csak a térden jár. Második gyerek lévén szerencsére már nem aggódtam túl a dolgokat, de azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a gyerekorvosunkat. Ő akkor megnyugtatott, 1-2 hónapot még adjunk a dolognak, s ha addig sincs változás, térjünk vissza rá. Babi erre a következő héten egyszer csak fölállt, és elkezdett szépen, két lábon járni. Azóta meg sem áll. Később a pelussal is ugyanígy voltunk. Hiába vásárolt Anyósom – enyhe célzással - tündéri kis bugyikat Elzával, Annával és az egész mindenséggel, az akkor kétévesem rá se nézett. Később már saját kezűleg cserélte magán a bugyipelenkát. Majd egy fél évre rá, látszólag minden átmenet nélkül közölte, hogy meg szeretne próbálni belepisilni a vécébe.

Úgyhogy én nem aggódom. És pontosan emiatt nem is vagyok hajlandó arra, hogy elvegyem a cumit tőle. Nem vagyok hajlandó megfosztani őt egy olyan kis apró, jelentéktelen segédeszköztől, ami őt megnyugtatja, ami a biztonságot jelenti neki. Ahogy az ujját se rángatnám ki folyton a szájából, ha azt szopizná, és a kedvenc maciját se venném el tőle. Mi is a baj azzal, ha őt egy hiszti után ez nyugtatja meg? Persze egy kiadós öleléssel egybekötve. Nem érzem magam bűnösnek. Én bízom a lányomban, és tudom, a cumit is le fogja tenni abban a percben, ahogyan késznek érzi magát erre. Amint megtanulja, hogy léteznek más módszerek, amivel le fogja tudni magát nyugtatni. S ha már ebben is kellőképpen magabiztos, a cumi sem fog kelleni hozzá soha többé. Nem tartok tőle, hogy cumizva fog beülni az iskolapadba.

És igenis mi anyák vagyunk azok, akik a legeslegjobban ismerjük a saját gyerekeinket. Nem a szomszéd néni, aki rendre szúrós szemekkel néz, vajon miért cumizik egy ilyen „nagykislány”. Sem pedig a nagynéni, aki viszont soha nem hagyja ki, hogy ne szúrjon be egy csípős megjegyzést. Mi ismerjük őket, mi bízzunk is meg bennük, feltétel nélkül.

5 + 1 ok, amiért tuti nem veszem el a gyerektől a cumit: