Három szülőin voltam egy hét alatt, lezsibbadt tőle az agyam

nő,osztályterem,iskola,iskolapad,párna,alszik Forrás: Max Pixel
Persze nincs ebben semmi újdonság, nem most kezdtem az ipart. De még mindig, ennyi év után sem látom, mi értelme van ezeknek az alkalmaknak.

Nem értem például, miért kell a szülői értekezleten délután öt, vagy ami még rosszabb, este hat után, eleve fáradtan végighallgatni a következő dolgokat:

Az első félévi osztályátlag részletes kiértékelése. Ezt nem lehetne az iskola honlapjára felpattintani? Mivel átlagról van szó, csak nem sért személyiségi jogokat.

Az osztályátlag aprólékos összehasonlítása az iskola átlagával. De most komolyan – úgy éreztem, mintha egy autógyárban ülnék, a gyerekeink egy tizeddel az iskolaátlag alatt teljesítettek matematikából, húha!

A hiányzások felsorolása, főleg, ha nem volt igazolatlan közöttük. Ha vannak az osztályban, akik rendszeresen lógnak vagy elmulasztják bemutatni az egyébként indolkolt hiányzásért az igazolást, akkor az ő szüleikkel amúgy is kapcsolatba kell lépnie az osztályfőnöknek, nem? Mi közöm nekem hozzá? Amúgy meg esélyes, hogy pont az a szülő nincs ott a szülőin, akinek a gyerekével gond van.

A fontos dátumok, programok ismertetése. Arra van az iskola honlapja, nem? A gyerekek is megkapják valamilyen formátumban, az egyik helyen a diáknaptárjukban van benne, a másik suliban kinyomtatva adják oda nekik bizonyos időközönként ésatöbbi. Különben is, egy év után az ember bármelyik iskolában maga is el tudja sorolni, hogy mik a szokásos programok, nagyjából még a dátumot is be tudja lőni.

Olyan „kilengések”, amire szerintem szülőként nem vagyok hatással. A gyerekek nem figyelnek órán, beszélgetnek, nyüzsögnek stb. Ebben a kérdésben Popper Péterrel vagyok: ezt oldja meg a tanár, tartson érdekes órát. És legyen határozott fellépésű, ezt már én teszem hozzá. Hiába papolok én otthon arról, hogy meg se mukkanj órán, figyelj oda, ne moccanj meg. Én totál megértem, ha a gyerek unja az órát és fészkelődik vagy dumál – én a szülőit alig bírom végigülni, pedig nyugis típus vagyok. Miért kellene tőle elvárni, hogy ő kibírja a napi 5-6-7-8 órát? És tőlem, hogy erre rábírjam?

Ahogy két öltönyös apa csaknem ölre megy amiatt, hogy jogos-e hatosztályos gimiben nyolcadikban olyan példát feladni, ami a sinus-cosinus ismeretét feltételezi, amikor az csak tizedikes tananyag. Az egyik szerint hurrá, mert az egy új ismeret, ami csak a hasznukra válik, a másik szerint ez egyenesen felháborító és hallatlan. Ennek ökölbe szorult, vörös fejjel és az asztalt csapkodva ad nyomatékot. Nem, egyáltalán nem szórakoztató hallgatni, sokkal inkább kínos és rémisztő.

Hosszadalmas elmélkedést arról, hogy mennyibe kerüljön a farsangi büfében (amit az osztály szervez) a hamburger és társai. (Nem elég ezt mondjuk aközben eldönteni, amikor a büfében szorgoskodó szülők előkészülnek az árusításhoz a helyszínen? Miért kell emiatt fél órával tovább itt ülnünk? Nekem édesmindegy, mennyit kérnek érte, én már semmi másra nem tudok gondolni este nyolc magasságában, csak egy forró citromfű teára.)

Az egyik szülő kirohanása a másik szülő javaslata miatt. Az egyik anya megpendíti, hogy vajon nem tenne-e jót az osztálynak egy néhány alkalmas asszertív kommunikációs tréning, mire egy apa felkapja a vizet, hogy az ő gyereke lelkében ugyan ne vájkáljon senki csak azért, mert néhány osztálytárssal gond van. Vajon érti, miről beszél? Nem valószínű, mert a higgadt érvek ellenére is csak túráztatja magát.

Se vége, se hossza

Amúgy is az a tapasztalatom, hogy legyenek külön-külön akármilyen normálisak is a szülői közösség tagjai, együtt a legritkább esetben sikerül hatékonyan megegyezni bármiről is. Szinte lehetetlen megállapodásra jutni olyasmikben, hogy mennyi legyen az osztálypénz, hová menjenek a gyerekek kirándulni (a kedvencem, amikor egy anya azt mondta, hogy ne menjenek ugyanoda erdei iskolába, ahová előző évben, mert ott bement a faházakba egy macska), kezdjünk-e el előre gyűjteni a ballagásra, ha igen, mennyit stb. (Ha köremailezés zaljik, ott ugyanez a helyzet. Egyszer az egyik osztályban egy apuka bedobta a Google Űrlapokat, akkor az remekül meg is oldotta a helyzetet, de sajnos nem lett belőle gyakorlat, és más osztályban sem merül fel. Pedig sokkal célravezetőbb, mint „Az én nagyobbik lányoméknál úgy volt, hogy...” kezdetű, hosszúra nyúló történetek által generált még hosszabb beszélgetések.)

És hogy miért megyek el mégis?

Mert a gyerekeim már nagyok, tehát egyedül járnak suliba, nagyjából ez az évi két alkalom az, amikor egyáltalán beteszem a lábam az iskolájukba. És azért nem árt azt tudni, hová, milyen körülmények közé járnak, milyen emberek kezében vannak, hogyan hangzanak azok a problémák, történetek, amiket otthon mesélnek, a másik oldalról. Meg azért, mert jó látni, hogy jó kezekben vannak, hiszen az osztályfőnökeikkel nincs semmi gond, sőt. Nekik nyilván kötelességük megtartani a szülőit, és persze az is meghatározott bizonyos mértékben, hogy ott miről beszéljenek. És van köztük olyan is, akit élvezet hallgatni, hogy pályakezdő létére milyen profin és asszertívan kommunikál. A hőzöngő apát például azzal sikerült leszerelnie, hogy nem kell félni a kommunikációs tréningtől, az mindenkinek csak jót tehet, akár gyerek, akár felnőtt az illető…

Közeleg a tavaszi szünet! Ideje programot keresni: