Én, aki még néha magamra sem tudok vigyázni, mert lépten, nyomon elbotlok valamiben, beütöm a testrészeimet vagy elfelejtek fontos dátumokat, határidőket? Hogyan tudnék egy gyermekről gondoskodni, hogyan tarthatnám fejben, hogy mikor kell vele orvoshoz vagy oltásra menni, mikor kell ennie? Arról nem is beszélve, ha mondjuk a hírhedt ügyetlenségem miatt „neadjisten” leejtem?

Így hát sosem gondolkoztam igazán azon, hogy milyen anyuka szeretnék lenni, mi lenne a gyermekem neve és hogyan változna meg az életünk az apukájával, ha megérkezne Ő.

Persze tudtuk, hogy egyszer szeretnénk majd gyereket a távoli jövőben, de mivel alig fél éve házasodtunk akkor, megbeszéltük a férjemmel, hogy kiélvezzük a házas éveket még kettesben majd jöhet a családalapítás!

Aztán az akkori munkahelyemen egyszerre három kolléganőm is várandós lett abban az irodában, ahol én is ültem. Ugye mondanom sem kell, hogy lényegében egész nap az izgatott babavárás hangulata lengte be az irodánkat akkoriban. Én pedig egyáltalán nem bántam, sőt úgy éreztem, hogy egy titkos társaság tagja lehetek úgy, hogy nekem még nem is gömbölyödik a pocakom. Figyeltem és hallgattam, ahogy a kolléganőim végigjárják a várandósság minden szép és néha bizony nehéz állomásait, ahogyan készülnek a szülésre, tele vannak izgalommal és bizony félelmekkel is.

Egy ilyen légkörben nem meglepő, ha az ember lányában bizony felélednek azok a bizonyos anyai ösztönök, melyek létezéséről egészen odáig én meg voltam győződve, hogy belőlem hiányoznak.

Az egyik várandós kolléganőm reggel úgy érkezett az irodába, hogy elájult a metrón és mindenképpen szeretne átmenni a szomszédos kórházba ügyeletre, hogy megnézzék minden rendben van e babával. Ajánlkoztam, hogy elkísérem, nehogy útközben megint baja essen. Akkor még fogalmam sem volt –azóta háromszorosan is tapasztalom –, hogy milyen amikor a gyermekedért aggódsz, aki még meg sem született, de már annyira óvod és véded, hogy bármit megtennél érte.

Az orvos és a kolléganőm is megengedték, hogy a vizsgálaton részt vegyek, így egy félreeső helyen várakoztam, de onnan is pont ráláttam az ultrahang monitorra, amin felvillant egy apró, de gyönyörű emberke formájú baba, majd ütemes szívdobogás töltötte meg a vizsgálót, ami szerintem a legmegnyugtatóbb hang a világon.

Akkor éreztem, hogy ehhez fogható csoda nincs a világon és én is szeretném átélni. Ekkor még nem sejtettem, hogy első körben duplán tapasztalhatom meg, hiszen ikrek választottak édesanyjuknak, akik mellett - bár pár nap múlva 5 évesek lesznek – de a mai napig jócskán megkérdőjeleződik még mindig, hogy vajon megvan e bennem mindaz a plusz, ami az anyák repertoárjában szükséges.

Persze nem vagyok mindig jó fej és laza anyuka, mint akinek később én is már a várandósságom hónapjaiban elképzeltem magamat, de még számtalan dolgot megtanultam az anyaságról és az anyává válásról, hiszen amit akkoriban a kolléganőim izgatott várakozása nem sejtetett, hogy bizony édesanyának senki sem születik és nem is akkor válik azzá, amikor megfogan a baba, hanem hosszú hónapok és talán évek is szükségesek hozzá, hogy valaki megérjen és tetőtől-talpig anyává váljon. Addig pedig számtalan dolgot megtapasztal és megtanul, főleg magáról és arról, hogy mennyi mindenre képes pár óra alvással és végtelen türelemmel.

És bár azt gondoltam, a kislányaink meglepetésszerű érkezése után, amitől az apukájukkal még ma is talán kicsit sokkban vagyunk, sosem fogunk annyira felocsúdni, hogy még egyszer ilyen vakmerőek legyünk, tavaly júniusban a harmadik gyermekünk szívhangját is hallhattam az orvosi rendelőben, aki azóta egy vidám 8 hónapos kisfiúként a családunk legkisebb tagja.

S bár úgy érzem, hogy három gyermek édesanyjaként bőven túlteljesítettem a korábban magamról alkotott elképzeléseimet, de azt hiszem az ultrahang képek első felvillanása és a megszokott hangja hiányozni fog egy kicsit.

Íme pár tényleg őszinte kép az anyaságról, amiket egy hús-vér édesanya készített!