Az ember társas lény. A társadalom (lásd a szó eredetét) nem egyénekre, hanem közösségi formációkra és társas kapcsolatok szövevényes hálózatára épül. Talán nincs is olyan faj a Föld bolygón, amelynek egyedei a saját érdekeiket háttérbe szorítva másokért hoznak áldozatot. Ez azonban csak úgy kibírható, ha érezzük és megéljük az összetartozás élményét, ha társas lényként tudunk létezni a mindennapokban. Nem vagyunk magányos létre kalibrálva. Hogy mást ne mondjunk, a fegyházakban a legszigorúbb büntetés a magánzárka.

A koronavírus-járvány különösen érzékenyen érintette ilyen szempontból azokat, akiknek egyébként is beszűkült a társadalmi kapcsolatrendszerük. A veszélyztetett idősebb korosztály számára sokszor az utolsó kapcsolati szálak is megszűnnek a kényszerű bezártsággal. A The Lancet orvosi szaklapban idén megjelent tanulmány szerint a személyes kapcsolati rendszerek leépülése fokozza az elszigeteltség érzetét és rövid idő alatt depresszióhoz és szorongáshoz vezet. A szerzők megfogalmazásában “a társadalmi kapcsolatok iránti igény mélyen gyökerezik az emberi pszichében.” Ennek az alapvető szükségletnek a megvonása hangulatingadozással, a szellemi teljesítmény romlásával, alvászavarral, megnövekedett srtesszel és testsúlygyarapodással jár.

És ami a jelenlegi járványhelyzetben a legaggasztóbb: a magány hátrányosan hat az immunredszerre.

A magány és társadalmi elszigeteltség egészségügyi következményei közismertek. Több tanulmány is párhuzamot von a beszűkült szociális kapcsolatok és a szívbetegségek, elhízás, depresszió és öngyilkossági hajlam fokozott kockázata között. Roger McIntyre, a Torontói Egyetem pszichiátria professzora egyenesen azt állítja, hogy az egészségügyi kockázatok felérnek napi egy doboz cigaretta elszívásával. A professzor ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a szociális elszigeteltség nem feltétlenül azonos a magánnyal és jellemzően egyéni adottságoktól is függ. Az a lényeg, hogy személy szerint milyen igényünk van a társadalmi érintkezés intenzitására, és az adott helyzetben ebből mit tudunk megvalósítani. “Magányról akkor beszélhetünk, ha az elképzelésünkhöz és igényeinkhez képest kevés és alacsony intenzitású személyes interakciókban van részünk,” fogalmaz a kanadai szakember.

Nem lényegtelen pontosítani ezeket a definíciókat, hiszen most hirtelen légüres térbe került az egész világ, erősen csökkent a személyes és fizikai kontaktus közöttünk, ami sokak számára messze elmarad az elvárásoktól. Márpedig a magány evolúciós vészhelyzetnek minősül és bekapcsolja az adekvát válaszreakciókat: irritáltak, lehangoltak, depresszívek leszünk, hiszen a létezésünk és túlélésünk forog kockán. Több millió év alatt belénk ivódott, hogy egyedül nem boldogulhatunk.

A University of Chicago kutatói szerint a magány 26 százalékkal növeli a korai halál kockázatát a megnövekedett sressznek köszönhetően.

A magány fizikai hatásait feltáró vizsgálatok kimutatták, hogy a személyes kapcsolatok hiánya ugyanazokat az agyi területeket aktiválja, mint az éhség és a testi fenyegetettség érzése. Az agy tehát regisztrálja a magány érzését és aktiválja a szervezet stresszreakcióját. Rövidtávon ez hasznos lehet, hosszabb távon azonban krónikus gyulladáshoz, szívelégtelenséghez és a vércukorszint felborulásához vezethet.

Mi lehet a megoldás?

Hogy lehet a magány érzését leküzdeni, kivált olyan helyzetben, amikor korlátozott a mozgásterünk és kényszerűen beszűkültek a társasági élet lehetőségei? A szakemberek egyértelműen az aktív, cselekvő életvitelre és a célkitűzések fontosságára hívják fel a figyelmet. Ilyenkor még fontosabb, hogy legyen tervünk az elkövetkező hétre, megvalósítható, realisztikus célokkal. Ebben legyen testmozgás és szociális interakció is – például telefonon felhívni valakit, vagy online chat. Az emberi agy nem bírja a tehetetlenség érzését, ezért mindenképpen azt kell éreznünk és gondolnunk, hogy van mozgásterünk és cselekvési szabadságunk.

A testmozgás hasznosságában mindenki egyetért, a társas érintkezés viszont érzékeny pont: nem mindegy, hogyan tartjuk a kapcsolatot másokkal.

McIntyre professzor például óva int attól, hogy a szociális média legyen a kapcsolattartás fő terepe. “Wuhanban a karantén hosszú hónapjai alatt megfigyelték, hogy minél több időt töltött valaki online, annál nagyobb eséllyel jelentkeztek idővel a szorongás és stressz tünetei,” állítja a kanadai pszichiáter, megerősítve saját kutatási tapasztalatait. Ennek egyik oka, hogy így folyamatosan ki vagyunk téve az aggasztó híreknek, ami fokozza a stresszt. Másrészt a szociális média kiterjedt, de felületes hálózati rendszer, amolyan “online tömegrendezvény,” ahol rengeteg idegennel lépünk lapcsolatba rövid idő alatt. Márpedig ez idővel pszichés terheléshez vezet. “Az evolúció a biztonságos, szoros, familiáris kapcsolatok keresésére ösztönöz,” foglalja össze a torontói professzor. “A felületes online kapcsolatokra ez egyáltalán nem jellemző.”

Ezzel együtt az online kapcsolattartás nagyon jól működik ismerősökkel, családtagokkal, különösen akkor, ha szimbolikus vagy szertartásos elemekkel vegyítjük. Kávézzunk vagy vacsorázzunk együtt, mutassuk végig egymásnak a kertet, a lakást, vagy az útvonalat, ahol futni szoktunk. Az a lényeg, hogy személyes és tartalmas legyen a kapcsolat.

A kapcsolat lételemünk, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyedüllét rengeteg időt ad tartalmas cselekvésre.

Miért ne tanulhatnánk meg egy új nyelvet? Vagy rajzolni, festeni, bonsai fát metszeni, szusit csinálni, balkonkertészkedni? Mennyi értelmesebb dolog van, mint a videójáték, a hírek véget nem érő böngészése vagy a sorozatok? A már kialakult szorongás és depresszió enyhítésére pedig mindenképp javasolt szaksegítséget kérni. Jó eredményt lehet elérni például kognitív terápiával. És lehet, hogy végre tényleg eljött az idő, hogy megpróbálkozzunk a meditáció valamilyen formájával. Arra végképp nem tudunk hivatkozni, hogy nincs rá időnk és zavar a másik jelenléte.

Így éld túl a hirtelen jött magányt, és így lépj tovább: